Sárospataki Füzetek 17. (2013)
2013 / 1-2. szám - TANULMÁNYOK - Tonhaizer Tibor: Fenntarthatóság és történelemtudat az Újszövetség etikájának fényéban
Tonhaizer Tibor A testvéri közösség még az emberi hibák és gyengeségek ellenére is felbecsülhetetlen kincsként tündöklik Isten előtt, a kenyérből és pohárból való részesedés közben pedig felettébb etikátlan gondolat volna megtagadni a szeretetközösség vállalását. Benyik György katolikus teológus találóan mutat rá, hogy Jézus az asztala köré gyűjtötte a bűnösöket és vámszedőket, mellyel megszüntette, vagy legalábbis csökkentette a rituális tisztaság fontosságát, de ezzel igen sok ellenséget is szerzett magának.8 A jelzés azonban egyértelmű: Isten a teremtett világot annak minden lakójával - hovatartozástól függetlenül - szeretné megtartani, ezért is szerepelhet a keresztyéneknek adott mintaimádság egyik fundamentumaként a jól ismert kérés: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk naponként.” (Lk 11,3). A táplálék mindannyiunk alapszükséglete közvetlenül a levegő és a víz után. Ettől, a technikai fejlettségtől függetlenül, mind a mai napig nem tudunk elszakadni, illetve megválni, s a történet éppen arra világít rá, hogy a táplálék nem önmagától, vagyis nem automatikusan áll az ember rendelkezésére. Nagyon komoly tanítás rejlik viszont abban, miszerint Jézus és a tanítványok a táplálkozást követően összegyűjtötték az élelem maradékát, hiszen ez szoros összefüggésben áll a takarékosság elvével. Az ember azáltal is kifejezheti, sőt ki kell, hogy fejezze Isten teremtői és fenntartói hatalmának elismerését, hogy nem pazarol, avagy a gazdaságtudománytól átvett terminológiával élve, ügyel a hatékonyságra. Isten védelmezi, oltalmazza az embert, de jogosan várja el tőle azt, hogy jó sáfárként vállaljon szerepet a teremtett világ fenntartásában. A sáfárság gondolata a helyes történelemtudattal ötvözve így értelemszerűen szerves része az Újszövetségnek. Amiből ma látszólag sok van, abból holnapra (értsd a jövő évben vagy évtizedben) már lehet, hogy csak nagyon kevés lesz, és ennek hiánya akár a mindennapi megélhetést is nehézkessé, ha nem lehetetlenné teszi. Napjainkban már jól látszik ez a tendencia a mérhetetlen és fékevesztett kőszén, kőolaj, földgáz stb. kitermelés végessége tekintetében. A megújuló energiaforrások megtalálását ugyanis nem csak az teszi szükségessé, hogy a fenti anyagok a megengedhetőnél jóval nagyobb mértékben szennyezik a környezetet, de az is, hogy az emberiségnek már viszonylag rövid távon hiányállapotokkal kell számolnia a hagyományos energiaforrásokból. A fenntarthatóság lényege a definíció szintjén is éppen abban áll, hogy az ember egy olyan életformát próbáljon meg gyakorolni, mely úgy elégíti ki a jelen igényeit, hogy közben a jövő generációit sem fosztja meg az akkori szükségletek kielégítésének lehetőségétől. Béres Tamás kiválóan mutat rá egy tanulmányában, hogy a jézusi etika „arany- szabálya” (Mt 7, 12) milyen komoly összefüggést mutat a globális gondolkodás és a helyi cselekvés kapcsolatára nézve.9 Eszerint teljes létjogosultsága van a „Gondolkodj globálisan — cselekedj lokálisan/” elv alkalmazásának a mindennapi életünkben még akkor is, ha ennek kicsiny méretekben látszólag - értsd az individuum szemszögéből nézve - nincs igazán értelme. A textus tágabb értelmezése szerint ráadásul nemcsak a velünk élő kortársakkal kell jót cselekednünk, hanem az utánunk jövő nemzedékkel is. Ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha lemondva énközpontú szemléletünkről úgy alakítjuk tevékenységünket, hogy a jövő generáció érdekeit is figyelembe vesszük. Minimálisan ez volna a fenntartható fejlődés elvének komolyan vétele, melyre sajná8 Benyik György: Az újszövetségi Szentírás keletkezés -és kutatástörténete, Jatepress, Szeged, 2004. 204.o. 9 Béres T.- Orosz G.- Szabóné Mátrai M.- Petri G. (szerk.): A teremtés ünnepe, Luther, Bp. 2008. 13.o. 58 Sárospataki Fűzi .rEK2013/1-2
