Sárospataki Füzetek 17. (2013)
2013 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Barnóczki Anita: Elkülönítés, különülés, különállás - az előítélet és identitkásképzés egyes kérdéseinek megjelenése a cigány gyermekek hitoktatásában
Barnóczki Anita A fenyegetettséget úgy éljük meg, hogy elveszíthetünk valamit, ami a miénk, és ami biztos, vagy biztos volt, és a másik csoporttal vagy annak képviselőjével való találkozásban bizonytalanná vált. Az egyik legnagyobb értéke pedig saját létünk szempontjából saját csoportjainknak, hogy az ismerősséget, otthonosságot és ebből következően magát a biztonságot nyújtják nekünk. Ennek talaján, ebbe kapaszkodva építjük ki saját világunkat és a környező világra vonatkoztatott rendünket. E rend részei a kategóriák és sztereotípiák. Nem véletlen, hogy ha sztereotípiáinkat, kategóriáinkat éri támadás, akkor úgy érezzük, egész világunk veszélybe került.24 Ez is nehezíti az őszinte önvizsgálatot, félelmeinkkel való szembenézésünket, hiszen vélekedéseink, kategóriáink, sztereotípiáink ezer szállal kötődnek össze, és alkotnak szétválaszthatatlannak tűnő szerves egységet, mely a mindennapi érzések szintjén majdnem egyenlő magával az „én”-nel. Kategóriáinkat, sztereotípiáinkat érő támadás másik problémás pontja, hogy hajlamosak vagyunk egyes kategóriáknak csak jó tulajdonságokat tulajdonítani, míg másoknak csak rosszat. Azokat a kategóriákat (csoportokat) amelyekbe beletartozónak érezzük magunkat, vagy amelyek vonatkoztatási pontként (csoportként) léteznek gondolkodásunkban, természetesen jónak látjuk. Hajlamosak vagyunk a jó dolgok túlbecsülésére - ahogyan Allport fogalmazza: „.. .az embernek először túl kell becsülnie azoknak a dolgoknak az értékét, melyeket szeret, mielőtt alá tudná becsülni azoknak a dolgoknak az értékét, melyeket gyűlöl.”25 Ugyanennek a folyamatnak része, hogy a másik, természetszerűen a sajátunkhoz képest kevésbé jó csoportot a tőlünk eltérő jellegzetességei alapján fogunk azonosítani. Ha egy csoportban van egy vak, akkor „a vak”-ként fogunk hivatkozni rá, mert ez a leglátványosabb különbség köztünk. Az mindegy, hogy esetleg zongoraművész az illető, mert az kevésbé látszik. Ugyanígy tesszük meg etnikai megkülönböztetéseinket. Ez részben praktikus, részben azonban előrevetíti, hogy a jellegzetesség a tőlünk alacsonyabb rendű csoporthoz tartozást jeleníti meg. A vak ugyanis kevesebb abban, hogy nem lát - és nem arra fogunk első renden gondolni, hogy fejlettebb lehet a hallása vagy a tapintása. A cigányok gyakorta eltérő bőrszíne, vagy egyéb „külső jegyei” is elősegítik a könnyű azonosíthatóságot, az azonosítás pedig előhívja a kategória valamennyi értelmi és főként érzelmi elemét, és hajlamossá tesz, hogy mindazt, amit tudunk, máris az illető személyre alkalmazzuk. Ugyanígy jelenik meg ez a kategória, ha valakit „cigány életmódúként” tartunk nemes egyszerűséggel „szőke cigánynak”. Ha pedig egy kategória, előítélet, sztereotípia működni kezd, nem áll meg, míg az eseményeket, találkozásokat, gondolatokat meg nem magyarázza, és végső soron meg nem erősíti önmagát. Ha például állítom, hogy a cigány gyerekek értelmileg fejletlenebbek az átlagosnál, és nem képesek rendesen viselkedni,26 az első, számomra erre utaló jelnél 24 Lippman: i.m. 25 Allport: i.m. 57. 26 Ez a megállapítás református gondolkodóinktól sem idegen, írásban is megjelent: „Különbö64 Sárospataki Füzetek 17. évfolyam I 2013 I 4
