Sárospataki Füzetek 17. (2013)
2013 / 3. szám - KÖZLEMÉNYE - Győri István: A görög igeidők fordításának kérdései az Újszövetségben, különös tekintettel a Jn 6,67-68 és a Jn 10,23 fordításának problémájára
Győri István lehet érzékeltetni, hogy az aoristosszal kifejezett első esemény hamarabb történik, illetve befejeződik, utána jön a következő kettő, az utolsó pedig egy jelen idejű folyamat. Ismeretes, hogy a folyékony tövek esetében sokszor csak az írott formában különböztethető meg a praes, és a fut. Az Üjszövetség kéziratai is bőséges példát szolgáltatnak arra, hogy az itacizmus, azaz az éta, és az ióta diftongusainak egységesen i hangként való ejtése a köznyelvben, mennyire elterjedt volt már az első században. így pl. alig tudták a kiejtésben megkülönböztetni a peveire (meneite (fut. ind. ljn 2,24) és a pévr|T£ (menéte (praes, coni. Jn 15,4) alakokat. Ez még inkább erősítette azt a folyamatot, hogy főleg a beszélt nyelvben és annak írott változataiban különféle segédigékkel fejezték ki a futu- rumot. A koiné idejében főleg a péXXco, de vele párhuzamosan a 0éXu> volt használatos, később ez a második az előzőt teljesen kiszorította. A folyékony tövek esetében a nyelv, éppen a félreérthetőséget elkerülendő, előszeretettel használta a péXXcu segédigét, ezzel akaratlanul is megkönnyítve a mai fordító dolgát. Ez a szó ugyanis mindig egyértelműen jövő időt jelölt. Jó példa erre a 2Tim 4,1: Aiapaprúpopai evtímiov toű 0eoü Kai Xpiatoű ’Ir|aoű, toű péXXovroc; Kpíveiv (cövtat; Kai vEKpoúg, ÚF: aki ítélni fog élőket és holtakat. Ha a xpívco igéből képeznénk a part. fut. alakot, akkor a praes, alakhoz viszonyítva csak egy betű lenne a különbség: Kpivomrog , Kpiuourrog. A kiejtésben az o és az u hang igen nehezen különböztethető meg, ennek kiküszöbölésére találjuk itt ezt a nyelvtanilag körülményesebb, stilisztikailag kicsit szokatlanabb, de kevésbé félreérthető formát. A peXÁco értelmezésének egyik érdekes esete a Zsid 13,14 fordítása, mert itt a peXXw már nem csak módosító segédige, hanem önálló igei jelentésű funkciót kap. oü yáp eyopev toőe pévouaav rtóXív, áXXa tí]v péXXouaav em(r|TOÜp£v. ÚF: Mert nincs itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. A péXXouaav itt fém. part acc. tehát arra a városra vonatkozik, ami most még nincs, de majd lesz, azaz a meny- nyei Jeruzsálemre. A pontosabb fordításért fel kell áldozni a megszokott végződéseket, de talán közelebb lennénk az értelméhez így: mert nincs itt olyan városunk, amely megmarad, hanem azt keressük, amely majd lesz. így az a félreértés is elkerülhető, hogy sok olvasó az „eljövendő” szót főnévnek véli, és általában a jövőt mint korszakot érti rajta. A futurum kifejezésére a beszélt nyelvben már a koiné idején elterjedt volt a GeXcu ige, azaz az eredetileg a szándékot, akarást jelentő 0eXo) jelentése módosult, és a jövő időt jelző segédigévé vált, mint a magyar nyelvben a fog ige. Később ez egyre általánosabb lett, a bizánci görögségben ki is szorította a klasszikus szigmás képzést, a modern görögben ennek maradványa egy ebből lerövidült, ragozatlan 0a módosítószócska, amely mindig az ige előtt áll, és a magyar majd szóhoz hasonlóan a cselekvés jövő idejét jelöli A 0éXtu használatára érdekes, és a fordítás tekintetében vizsgálatra méltó példa a Jn 6,67-68.: eÍTtev oűv ó ’It]aoűc; toű; őcúőexa, Mf] Kai úpeig GeXete ímáyeiv; áTt£Kpí0r| aÚTö) Zípcuv néTpoq, KúpiE, Ttpóc; TÍva áneXeuaópeGa; a legtöbb fordításban a kérdés így hangzik: ti is el akartok-e menni? Ismerjük az akkor szinte kötelező szokást, hogy a válasz szó szerint megismételte a kérdést, ezért fontos megjegyezni, hogy Jézus kérdésére Simon Péter futurumi aiakkal válaszol. Ebből adódóan is logikusabb lenne a kérdést is futurumként értelmezni. Ezt erősíti a 0eXeT£ ÚTtáyeiv értelmezése a fentebbiek alapján. Hiszen a köznyelvben már ebben az időben is inkább jövő idejű értelme volt. De 112 Sárospataki Füzetek 17. évfolyam I 2013 I 3
