Sárospataki Füzetek 16. (2012)
2012 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Barnóczki Anita: Az inkulturáció jelenségéről. Ont he Phenomenon of Inculturation
Barnőczkí Anita az indigenizádó kifejezést használja a szakirodalom, mely röviden inkább úgy jellemezhető, hogy egy kultúrával valamilyen módon be kell fogadtatni egy másikat. Csak lassan, a 19. századra alakul ki a missziói egyházak szervezeti és teológiai füg- gedenségének gondolata — bár ebben az egyház jócskán megelőzi a bármilyen szintű politikai-társadalmi függetlenedés lehetőségének gondolatát. Ezek az önállósító, felnőttesítő gondolatok lassú folyamatban bontakoznak ki, és csak a II. világháború után nyernek direkt megfogalmazást, miszerint: „A keresztyén hitet minden kultúrában végig kell gondolni, újra meg kell fogalmazni és meg is kell élni, elevenen, mélyen, és a kultúra gyökereihez híven.”33 Az evangélium átadásáról gondolkodó modern teológia elégtelennek találta a fenti modelleket, és útkeresése során megalkotta a kontextualizálás kifejezést, mely megpróbálja elkerülni a korábbi megközelítésekben rejlő csapdákat, „és arra irányítja a figyelmet, hogy az evangélium közlése során a ma élő emberek teljes élet-kontextusában kell Isten Igéjének megszólalnia.34 Érdekes, ám tanulságos képet használ ennek érzékeltetésére W. A. Dyrness, amikor az építészetből kölcsönzött hasonlattal azt állítja, hogy egy adott kultúrában létrejött gyülekezetét, egyházat úgy kell önállósághoz segíteni, hogy teljesen be kell őket vonni a folyamatba már a tervezéstől kezdve. A vernakuláris építészet képviselői ezt teszik a házépítések során: bevonják a folyamatokba az épület majdani használóit.35 A kontextualizáció tehát sokkal inkább folyamat, mint esemény, és mélységében áthatja az egyén és a közösség gondolkodását, kultúráját. Az inkulturádó pedig mindegek alapján a megfelelően kontextualizált és befogadott evangélium sajátos átélése és megélése, amely a befogadó szempontjából értelmezi a hit és kultúra kapcsolatát, és lehetővé teszi, hogy az adott kultúrához tartozó saját kulturális gyökereinek megfelelően válaszolhasson Isten hívására. 2. Inkulturádó és inkamádó A keresztyénség nem csupán egy általános értelemben vett „kultúrával” kerül kapcsolatba evangéliumhirdető missziói tevékenysége közben. Ha így lenne, ki lehetne dolgozni egy átfogó elméletet és módszertant, amely minden idegen kultúrában sikeres. Mai világunkban azonban már a kiindulás sem egyértelmű. Mint arra Kinna- mon rámutat, a keresztyéneknek ma már kevesebb mint 40%-a fehér, több anglikán él Afrikában, mint Nagy-Britanniában, több presbiteriánus Dél-Koreában és Tajvanon, mint Skóciában, és ugyanannyi keresztyén Zairében, mint az USA-ban. „Ha pedig összeadjuk ezt a kulturális egyveleget a hitvallásbeli és felekezeti különbségekkel, nyilvánvalóan nehéz lenne azt állítani, hogy a keresztyénség fájának megannyi ága egyforma, és hogy rendelkezünk a végső válasszal arra nézve, hogy hogyan kereszteljünk, vagy mit jelent keresztyén életet élnünk.”36 Ahogyan a kultúrák és a vallásgyakorlás formái különbözőek, úgy az evangéliumot fogadó társadalmi-gazdasági szituációk is eltérnek. Az adott társadalmak konkrét problémái konkrét keresztyén válaszokat igényelnek. A válaszadás folyamatában azonban az egyház találkozik a társadalom által kínált válaszlehetőségekkel 33 Bosch, i.m. 414. 34 Newbigin, Lesslie: Evangélium a pluralista társadalomban, 170. 35 DYRNESS, William A.: „Vernacular Theology”, 260-270. 36 KINNAMON, Michael: „Church and Culture in the 1990s”, 112. 46 sárospataki Füzetek 2012/1