Sárospataki Füzetek 15. (2011)

2011 / 2. szám - JÁKÓB TÖRTÉNETEK - Jákób a Jabbók révénél

JÁKÓB-TÖRTÉNETEK

lébe. Még nem a bűnbánat hajtja, nem is valami meleg, közvetlen kapcsolat. Hanem valami belülről fakadó szükség.

Az egyik történettudósunk nemrég felfedezett egy különös kéziratot. Két protestáns lelkész írta, akiket megidéztek, és perbe fogtak a pozsonyi vésztörvényszéken (1673-1674). Választhattak, hogy gályarabságra ítélik őket, vagy aláírnak egy nyilatkozatot, hogy megtagadják a hitüket, és akkor megmenekülnek. Ok az utóbbit, a hittagadást választották, és szabadon engedték őket. Társaikat odaláncolták a gályapadokhoz, és megindultak lefelé az Adria vizén. A két megmenekültet azonban hajtotta a lelkiismeret-furdalás, és megindultak utánuk a parton, szemmel tartva a gályát. Erről az útról írott naplójuk az említett különös kézirat.

Jákobot is valami ilyen különös, belső szükség hajtotta Istenhez. Rájött, hogy neki Istennel rendezeden ügyei vannak, csak azt nem tudta még, hogyan kezdje el az imádságot. Ez az imádság nem Jákob hitéből fakadt, hanem Isten hűségére támaszkodott. Jákob már máskor is látta megnyilatkozni az egeket. Már kipróbálta Isten segítségét. Most is erre hivatkozott. Szaván akarta fogni Istent: Azt mondtad, térjek vissza a hazámba, azt mondtad, megsokasítod a magomat, nos, akkor arra kérlek, szabadíts meg engem a bátyám, Ézsau kezéből, mert félek tőle (11). A legtöbb ember mikor szokott imádkozni? Amikor bajban van. Amikor fél. Félelmében menekül imádságában Istenhez.

Thurneysen bázeli professzor egyik prédikációs kötetének az előszavában említ egy különös képet. Képzeld magadat egy magas torony lapos, korlát nélküli tetejére. Egyszeriben egy kéz taszítani kezd a tető széle felé. Már-már egyensúlyodat vesztve zuhanni kényszerülsz. Mit teszel akkor? Belekapaszkodsz a taszító kézbe. Az egyeden, ami megtarthat. így járt itt Jákob is Isten szavával. Félt Isten szavától. Tudta, hogy ítélet rejlik benne, ha egyszer elkezdi őt vesézni, most mégis Isten szavába fogódzott. Ez a jó imádság! Milyen különös Isten hűsége. A szavába lehet fogódzni, legyen az ítéletes, mint a törvény vagy megdöbbentő, mint a kereszt. De megtartatás van benne.

Egy pillanat alatt felvillant benne, hogy egy pálcával kelt át a Jordánon (10). Isten mindvégig jó és hűséges volt hozzá. Ennek köszönhette mindazt, amije csak van. A moralisták bizonyára felháborodnak Isten „igazságtalansága” láttán. De milyen kicsinység mindez ahhoz az „igazságtalansághoz” képest, amit Jézus Krisztussal engedett cselekedni, rázúdítván az ártadanra a bűn büntetését, csak azért, hogy megismerjük Isten jóságát. Tudunk-e már imádkozni? Tudunk-e belekapaszkodni Isten kezébe? Bizony, ez is kell az új élethez.

Ekkor egy nagyon érdekes dolog történt, amit Jákob imájánál már szavakban megfogalmazva hallottunk. Abba a taszító kézbe kapaszkodott Jákob, amelyik őt legyőzte. A halálfélelem mozdulata ez, amelyik tudja, hogy valóban semmi más segítség nincsen. Még akkor sem, amikor figyelmezteti ez a Valaki, hogy hasad a hajnal, és ha őt nappali fényben látja meg Jákob, azt el nem hordozhatja. (Az Ószövetség szerint, aki Istent meglátja, az a látványtól nyomban meghal.)

A körülmény, ahogyan vitázni kezdett, mély összefüggéseket árul el. Húsz évvel ezelőtt Isten azt mondta neki, hogy ő vele van. Most erre felelt, hogy akkor „nem bocsátlak el. ” Később azt az ígéretet kapja, hogy benne áldatnak meg a földnek összes nemzetségei (lMóz 28,14). Most felragyog az arca: Végre megáldja hát őt?

2011/2 SÁROSPATAKI FÜZETEK 139