Sárospataki Füzetek 15. (2011)
2011 / 2. szám - ŐSTÖRTÉNETEK - "Teremtsünk embert!"
Bajusz Ferenc igehirdetései gyen az állatnál. Egyetlen állatnak sem jutna eszébe soha, hogy egy kínzókamrában a másiknak lehúzza a körmét, vagy kifúrja a másik egészséges fogát. Az ember abban különbözik az állattól, hogy nemcsak test, hanem lélek is. Az állat nem tud értelmesen beszélni, és nem tud szerszámmal bánni. Ez az óriási különbség. Hogy az állatok nem tökéletesednek. A pók ma is úgy fonja a hálóját, a méh úgy építi a sejtjeit, a fecske úgy rakja a fészkét, mint évezredekkel ezelőtt. Ez náluk nem tudatos, hanem ösztönös cselekedet. Na, és az ember? Száz évvel ezelőtt még nem ismerték a rádiót, a televíziót, nem volt repülő, telefon, egy gombnyomással bekapcsolható villany vagy központi fűtés. Ha csak állat volna az ember, és nem volna benne semmi több, hogy tudta volna mindezt elérni? Miért nem fejlődnek, miért nem alkotnak az állatok is hasonló módon? Ez a többlet a lélek az emberben. Mert az ember hozzátartozik az anyagi világhoz is, meg a szellemi világhoz is. Igen, állat-közeiben van az ember, de mégsem állat, mert valami emberré tette. így érkeztünk el a második felelethez. 2) Hogyan teremtette Isten az embert? A maga lelkét lehelte belé. Ez tette emberré az embert. Figyeljük meg, hogy amikor szövegünk a teremtés során az emberhez érkezik, Isten egy pillanatra megáll, és mintha csendben önmagával tárgyalna. „Es mondta Isten, teremtsünk embert a mi képünkre. ” Ott kezdődik a nagy különbség az ember és az állat között, hogy amikor Isten embert teremtett, gondolkodott, mérlegelt — ha szabad ilyen emberi kifejezésekkel illetni őt —, hogy vállalja-e azt a kockázatot, hogy embert is teremt. Mert hallatlan nagy rizikó volt embert teremteni. Az ige ezt akarja itt kifejezésre juttatni. A teremtés menete megállt, Isten szinte megtorpant: Erde- mes-e ezt a kockázatot vállalni, hogy embert teremtsek, önmagamhoz hasonló, majdnem isteni lényt? Hogy ez mekkora nagy rizikó volt, azt onnan is tudjuk, hogy Isten egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak bele kellett halnia abba — és itt megint csak balga, emberi szavakkal tudom kifejezni magamat —, hogy „jóvátegye” Istennek ezt a „meggon- doladanságát,” hogy embert teremtett. Mi volt a kockázat abban, hogy Isten embert teremtett? Az, hogy az emberben megdicsőülhet a világmindenség, de az emberben el is pusztulhat a világ. Az emberben szégyenné, bűnné válhat, és a bűn nyomán elpusztulhat az a világ, amit Isten szépnek és jónak teremtett. Gondoljunk az özönvízre! Szabad akaratot adott hát az embernek, hogy azt tegye, amit jónak lát, építsen vagy pusztítson. Az ember pedig rosszul választott. Isten persze előre tudta, hogy ez így lesz, ezért a világ fundamentumának a felvettetése előtt, az örökkévalóság titkos tanácsában Jézus Krisztus elvállalta, hogy az idők teljességében eljön ebbe a világba, és amit az ember szétzilál, elpusztít, azt ő helyreállítja, visszaállítja az isteni rendet. Szakmai nyelven úgy mondanám, hogy Jézus Krisztus eleve vállalt golgotái áldozatára nézve vállalta Isten ezt a kockázatot, hogy embert teremt. így történt, hogy mégis a saját képére és hasonlatosságára teremtett embert küldött ebbe a világba. A Biblia tehát erről a kettősségről beszél itt, hogy az ember „állat-közeiben” és „Isten-közeiben” él. Ez életének a nagy feszültsége is. Ki nem érezte még magában, az indulataiban, dühkitöréseiben az állat indulatát? Ugyanakkor bizonyára átéltük 48 Sárospataki Füzetek 2011/2
