Sárospataki Füzetek 14. (2010)

2010 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Rácsok Gabriella: Posztmodern vallásosság és médiatelítettség

POSZTMODERN VALLÁSOSSÁG ÉS MÉDIATELÍTETTSÉG

mának alapja is egyben. Ezen a ponton kérdéssé válik tehát, hogyan lehet tehát a „Másikat”, a „Teljesen Mást” úgy megjeleníteni (ábrázolni?),57 hogy az az istenit ne a mi céljainknak vesse alá?

Az üzenet mint megjelenítés vonatkozásában is van vizsgálódnivalónk. Ahogyan egy rendező vagy szerző keretbe helyezi művészi világát, üzenetét, ugyanúgy a lelkipásztorok, igehirdetők, hitoktatók, misszionáriusok stb. is keretbe helyezik szolgálatukat és közvetített üzenetüket. A kérdés ebben az esetben az, hogy egy kész világot erőltetünk a másikra, vagy hagyjuk, hogy megalkothassák sajátjukat? Egy tágas térre hívom az embereket, mely tele van lehetőségekkel, vagy saját előre meghatározott megjelenítésembe csalogatom be őket?

iii) Szükséges felismerni, hogy a médiabefogadás központi momentuma jelentésalkotássá és értelemkereséssé, kulturális és narratív forrássá válik. Az egyénnek ez az identitáskeresése és értelemkeresése (küzdelme az értelmedenséggel szemben)58 mint a vallás által kielégített és megszólított igény jelentkezhet. Minden jelentésalkotás természetét tekintve kontextuaüzációs folyamat (Id. Derrida). Mitől lesz tehát egy (mozgó)kép vallásos? Gyakran nem magától a témától, vagy az alkotói szándéktól, hanem a (mozgó) kép használatától, bemutatásának és értelmezésének kontextusától. A hit médiuma ilyen formában, különös tekintettel a hit kapcsolati elemére, nem csak maga a (mozgó)kép, hanem mindaz, amit az egyén vagy a közösség a (mozgó)képpel, a (mozgó)kép segítségével tesz.

Csak egy inkarnációs teológia (vö. 2Kor 4,4; Kol 1,15) adhat válaszokat a feltett kérdésekre, és tehet eleget a megfogalmazott feladatoknak. Hadd hangsúlyozzuk most ezt egy laikus teológus szavaival:

...a képeknek is megvan a maguk haszna, különben nem lennének ilyen népszerűek. (S itt nem oszt nem szoroz, hogy kézzelfogható képekről, szobrokról van-e szó, avagy képzelőerőnk konstrukcióiról.) Számomra elsősorban a bennük rejlő veszély szembetűnő. A Szent képei hamar szentképekké sorvadnak, szentté és sérthetetlenné. Az Istenről alkotott elképzelésem nem isteni fogalom. Szükséges, hogy időről időre megkérdőjeleződjön. S nem más töri azt apró darabokra, mint maga Isten. O a nagy képromboló. Sőt mi több, azt is mondhatnánk, hogy képzeteink ilyetén megsemmisítése Isten jelenlétének biztos jele. Erre az inkarnáció a legfőbb példa: Krisztus születése romokba döntött minden, a Messiásról alkotott korábbi elgondolást. Legtöbben megbotránkoznak az efféle „képromboláson”; boldogok azok, kik nem.59

57 A vizuális művészetek, illetve a képi kiábrázolás beengedése az istentiszteletre mindig az evangélium sajátos kulturális és ideológiai értelmezését tükrözik. A képi kiábrázolás teljes elvetése azonban nem mentesít az ideológiai torzulásoktól és torz megjelenítésektől; a retorika ugyanolyan veszély- forrás, mint a képi kiábrázolás. Vö. John W. de Gruchy: „Theology and the Visual Arts”, in David F. Ford, Rachel Muers (szerk.): The Modern Theologians — An Introduction to Christian Theology Since 1918. Blackwell, 2005. 714

58 Vö. Paul Tillich: Utbátorság. Ford. Szabó István, Teológiai Irodalmi Egyesület, 2000. 54-60.

59 C. S. Lewis: A bánatról. Ford. Kertai Barbara, Budapest, Harmat, 2005. 71-72.

2010/3 Sárospataki Füzetek 91