Sárospataki Füzetek 14. (2010)

2010 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Rácsok Gabriella: Posztmodern vallásosság és médiatelítettség

málódó és újraformálódó. Mindezekből következik, hogy a posztmodern „szubjektív, relációs és dialektikus viszonyulás az élethez”, a rajtunk kívül létező objektív igazság keresése helyett a „M/másikkal”, a „M/mással” való kapcsolat válik hangsúlyossá.6

2. A posztmodern vallásosság jellemzői

Ahogyan a posztmodern megértésére tett kísérlet elkerüli a definícióalkotást, és jellegzetességek megállapítására koncentrál, ugyanúgy a posztmodern vallásosság leírásánál is hasonló tendenciákat találunk.

Arnaldo Nesti a posztmodern vallásosság öt jellegzetességét különbözteti meg.7 Az első ilyen jellemző a nomád állapot. Korábban a vallásos ember úgy volt „ván- dorúton”, hogy tudta merre tart, célját szem előtt tartva a jövőre koncentrált. A posztmodern nomád embere azért vándorol, mert nincsenek számára abszolútu- mok. A nagy elbeszélésekkel (univerzális elméletekkel) való elégedetlenség azonban nem azt jelenti, hogy az érzékelésen alapuló szempontok kivételével minden mással szakít, hanem hogy egy szempont elsajátítása mindenekelőtt tapasztalati úton történik. A posztmodern vándor nem képes vagy nem akar olyan identitást kialakítani, amely a „kész”-ség érzetét hordozza, ezáltal lehorgonyzásra kényszeríti, inkább az elmozdulás szükségessége, a „valahol máshol”-lal való kompromisszummentes kapcsolatteremtés tartja mozgásban. Ebből fakadóan kerüli, hogy behódoljon egy' konkrét kortárs nyelvezetnek, annak korlátái és behatároltsága miatt. „A nomádizmus szükséges ahhoz, hogy elengedjük és visszájára fordítsuk a hovatartozás sémáit, és elszakadjunk a létező függővé tételétől, hogy annak új találkozásban lehessen része a kimondhatatlan Mással.”8

A kortárs nyelvezetnek való behódolás és a szemantikai kompromisszumok elutasításához kapcsolódik a következő jellemző, mely a csend hipertrófiájaként írható le. Mivel a csendről, szabadságról vagy szeretettől való beszéd, érvelés, vita, értekezés által nem alakítható ki személyes kapcsolat a Mással/Másikkal, elsőbbséget élvez az előbbiekkel szemben az érzelmileg táplált csend, „amely független a szillo- gisztikus struktúrától és racionális megértéstől”(Számára csak egy apophatikus teológia jöhet számításba.). Ez a csend nem vitázik vagy bizonygat, sokkal inkább kijelent, tanúsít. A posztmodern vallásosság ebben is ellentétben áll az intézményes, tradicionális vallásossággal, amelyben a behatárolt liturgia a posztmodern számára túlzottan formálissá teszi a vallás megélését, gyakorta és probléma nélkül alkalmazza a szavakat. A posztmodern ember számára közvetlenebb megközelítésre, átélhe- tőségre van szükség több érzelmi rítussal.9

A térben és időben utazó posztmodern emberhez a bizonytalanság is hozzátartozik, mégpedig elsősorban önmagával, saját egyedi és hiteles mivoltával kapcsolatban. A jelentéktelenségnek és bizonytalanságnak ez az új érzése reflexióra készteti az embert, a tökéletlennek bizonyuló sémák folyamatos újragondolására, amely által egyre nyilvánvalóbbakká válnak az egyén önmagával, másokkal és a világgal kötött kompromisszumai. A bizonytalanság és jelentéktelenség elismeréséből az is követPosztmodern vallásosság és médiatelítettség

6 „Mission and Postmodernities”, 66.

7 Arnaldo Nesti: „The Mystical Option in a Postmoderm Setting: Morphology and Sense”, Sodal

Compass 49.évf. 3.sz. 2002: 379-392.

8 Uo. 383.

9 Uo. 383-384.

2010/3 SÁROSPATAKI FÜZETEK 81