Sárospataki Füzetek 14. (2010)
2010 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Dunn, J. D. G.: A meghatározó tényezők. The Determining Factors
A MEGHATÁROZÓ TÉNYEZŐK („arculatában”) hordozta tekintélyét.13 Az, amit az újszövetségi teológiai értelmezésben látunk, úgy gondolom, ennek a tekintélynek az elismerése, és az a próbálkozás, hogy meghalljuk és megértsük ennek célzásait — feladat és kihívás, amelyet természetesen megosztottak a qumrani kommentátorral, a farizeussal, és később a bölccsel, a rabbival. Az a Jézus, aki a szombat megtartásáról vitázik a farizeusokkal, és szót emel a qumrani prioritások ellen, és az a Pál, aki úgy beszél a „törvény cselekedeteiről”, ahogyan az határozottan fellelhető a 4QMMT-ben, vagy aki ismeri az írás targumi feldolgozását, maguk is a hagyomány élő áradatának részei voltak, és a teologizálás művészetével foglalatoskodtak, amely koruk változó körülményei között a szentírás helyes megértéséért és a példázataiért folytatott harcból állt. Ez az, amiért az újszövetségi teológusnak nem kellene az Ószövetséget lezárt könyvnek, rögzített formának tekintenie, még kevésbé kell azt érzékeltetni, hogy bizonyos részeit az újszövetségi szerzők túlértékelve, kiragadva és válogatva rosszul használták fel, vagy elvetették. Az evangélium-törvény szembeállítás, mely olyan domináns volt sok reformátori teológiában, az utóbbit valójában túlságosan kötöttnek, önmagában is teljesnek kezeli. Ezzel a megállapítással nem pusztán arra a tényre utalok (amint ezt korábban megjegyeztem), hogy Jézus és Pál korában még nem volt megszilárdult, a legkisebb mértékben sem lezárult kánon. Álláspontom sokkal inkább az, hogy a LXX és Targumok fordításai és megfogalmazásai — melyek megtestesülését az Újszövetségben és a Mishnah-ban látjuk — maguk is ugyanannak a kreatív, ihletett teologizáló folyamatnak a részei voltak, mely korábban a mai Héber bibliát alkotó írásokban jutott kifejezésre. Azért az a teologizálás, amelyik tárgyalja a tiszta és tisztátlan törvényének releváns voltát, hirdeti az új szövetség korszakának eljöttét, és vitatja a körülmetélkedés fontosságát, nem idegen vagy valami teljesen eltérő, és nem más, mint annak a hagyományozásnak a folyamata, mely a Héber bibliában éri el csúcspontját. Az a folyamat, mely az Ószövetség írásaiban kristályosodott ki, további írásokban folytatódott és megint kikristályosodott. Ahogyan a korábbi írásoknak is szükségük volt a megbecsülésre és prioritásra azért, hogy tovább szólhassanak a megváltozott körülmények között (például a nomád életmódról a mezőgazdasági létformára történő áttérés, a kultúra hellenizálódása, a jeruzsálemi templom pusztulása), úgy az első keresztyének és különösen az újszövetségi írók is értékeltek és prioritást állítottak fel szent írásaikon és teologizálásukon belül, s ez azt eredményezte, hogy írásaik (idővel) Újszövetséggé váltak. Az ebből fakadó tanulság fontos egy olyan újszövetségi teológia számára, amelyet a bibliai teológia kontextusában írtak. A lényeg az, hogy ha egy újszövetségi teológia nem ismeri el és nem hangsúlyozza azt a kapcsolatrendszert, amelyhez viszonyítva az újszövetségi írók magukat is kötötték az Ószövetség kijelentésére alapozva, és hacsak bizonyos mértékben is, de folytatták vagy kiegészítették a 13 Például Mózes énekére gondolok (2Móz 15), vagy a Szövetség könyvére (2Móz 21-23) és a Deuteronomium credojára (26,5-9), de vannak individuális prófétai orákulumok is, és utalhatunk von Rád klasszikus munkájában (G. von Rad, Old Testament Theology, 2 vols. (Edinburgh, Scotland: Oliver & Boyd, 1962) a következő oldalakra: 1.105-28 és 2.319-35. Tekintélyes mű a H. Gese, Essays on Biblical Theology (Minneapolis: Augsburg, 1981), különösen a nyitó esszé: „The Bibhcal View of Scripture”; ugyanez: „Uber die biblische Einheit” in Dohmen and Södling, hrsg. Eine Pibel, 35-44. SÁROSPATAKI FÜZETEK 115
