Sárospataki Füzetek 14. (2010)

2010 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Fazakas Sándor: Hogyan tovább? A lelkésztovábbképzés elvi szempontjai és gyakorlati tapasztalatai. How Shall We Go Further? Theoretical Aspects and Practical Experiences of the Continuative Training of Ministers

A LELKÉSZTOVÁBBKÉPZÉS ELVI SZEMPONTJAI ÉS GYAKORLATI TAPASZTALATAI

az írás értelmezése és az Evangélium hirdetése. Aztán a későbbiekben — és ezt mutatják teológiai akadémiáink, református kollégiumaink is — egyre inkább növekedett az igény, hogy valamilyen szellemtudományban is képezze magát tovább a lelkipásztor, pl. a természettudományokban is mélyedjen el. Ha megnézzük református kollégiumaink korábbi tanrendjét, akkor látjuk, hogy a teológiai jellegű képzés mellett nagyon nagy hangsúlyt kapott a múltban a filozófiai, majd természettudományi és jogi képzés is. Az iskolai kézikönyvek, a református iskolarendszer felépítése is szintén ezt bizonyítják. S a harmadik tényezőt éppen Sárospatakon nem kell magyarázni, tudniillik, hogy mit jelentett a népművelésre való igény és a továbbképzés összekapcsolása, a faluszemináriumok tartása, egyfajta kultúrmisszió munkálása a vidéki Magyarországon. Tehát a továbbképzés igénye és tartalmi követelménye így fogalmazódott meg: bibliatanulmányok készítése, hazai és külföldi szaksajtó olvasása, könyvismertetések, csoportmunka. A számonkérés viszont az egyházkerületek elnökségének hatáskörébe tartozott.

Majd beköszöntött a XX. század. 1931-ben a teológiai tanárok javaslatot tesznek az egyházkerületek számára, hogy próbálják egységesíteni a lelkésztovábbképzést. .. (Megjegyzem, eléggé el vagyunk maradva, ha a zsinaton még most is azzal kell foglalkoznunk, hogy legyen egységes szempontú a lelkésztovábbképzés a Magyarországi Református Egyházban, de most már nemcsak a magyarországi, hanem a Magyar Református Egyházban is). Tehát 1931-ben így hangzott az igény: legyen a továbbképzésnek kidolgozott koncepciója és rendszere, és az Országos Református Lelkészegyesület pedig kapjon nagyobb hangsúlyt és szerepet a továbbképzés területén.

De változtak az idők, felgyorsultak az események. 1940-ben, a világégés kezdetén a figyelem világpolitikai kérdések tisztázása felé fordul, e téren a tisztánlátás nagyon fontosnak tűnik. Az egyház-állam kapcsolatrendszerének tisztázása szintén vissza-visszatérő tematikája a továbbképzéseknek, majd a szociális kérdés rendezése is újabb témaként jelenik meg. A lelkésztovábbképzés „eszközeiként” az országos programok, a konferenciák, és az olyan sajtóorgánumok, mint pl. a Sárospataki Füzetek vagy a Debreceni Protestáns Lap jelentős szerephez jutnak.

1949-től kezdődően viszont rossz emléke van a lelkésztovábbképzéseknek. A kötelező jellegű „szociális szemináriumok” célja nem volt más, mint a „közélet legidőszerűbb kérdéseinek megismerése” és az „engedelmes szolgálatra való nevelés”, különösképpen 1956 után, hiszen az 1956-os egyházi szerepvállalást az ige iránti engededenségnek minősítették akkor az egyház és állam fő ideológusai. Az idősebb nemzedék talán emlékszik még ezekre az időkre.

így érkezünk el 1990-hez, illetve a fordulathoz. Ekkor még érződik a központi szervezésnek a rossz szájíze, szét is esik ez a központi szervezés, vagy erődennek bizonyul, egyfajta tehetedenség érzése lesz úrrá a lelkésztovábbképzésen. Valljuk meg őszintén, hozzájárult mindehhez az is, hogy a teológiai tudományosság leértékelődött, méghozzá két vonatkozásban: egyrészt 1990 előtt a hivatalos teológiai tudományoskodás azon keveseknek adatott meg, akik publikálhattak is, és ez a fajta hivatalos teologizálás nem egyszer a rendszerkonform teologizálást jelentette. Ezért volt rossz emléke a kötelező és nyilvános teológiai képzéseknek. Másrészt 1990 után annyira felgyorsultak az események, olyan sok feladat hárult a lelkipásztorokra, illetve az egyházak társadalmi szerepvállalása is annyira kiszélesedett, hogy minden

Sárospataki Füzetek 101