Sárospataki Füzetek 13. (2009)
2009 / 4. szám - TANULMÁNYOK - J. D. G. Dunn: Mi az Újszövetség teológiája?
Mi az Újszövetség teológiája? szól, hogy komolyan vesszük-e azt a fajta teológiai értelmezést, mely nem csupán „Istenről való beszéd”, és természetesen nem is egyszerűen teológiai megállapításokból vagy dogmatikai kijelentésekből áll, hanem az Istenbe vetett aktív hit közvetlen, szükségszerű következményeit is magában foglalja, vagyis azokat az egzisztenciális következményeket, melyek többek között a világ teremtett voltának megértéséből, az isteni kijelentés és a megváltás szükséges volta következményének komolyan vételéből, továbbá az emberek azon igyekezetéből fakadnak, hogy felelősséggel éljenek a közösségben, és ez előtt az Isten előtt, és így tovább. Ez részben annak a felismerése, hogy ahhoz, hogy belépjünk az újszövetségi teológiába, a szöveget a tapasztalat, gondolat és gyakorlat áramlásának és mozgásának bizonyságtételeként és kifejezéseként kell értékelnünk a legkorábbi kereszténységen belül. Természetesen most mindez belekövesedett a szövegbe, de azt, ami rögzült, nem szabad annak a néhány kölcsönhatásnak a végérvényes lecsapódásának tekinteni, mely a régen történt dolgok között ment végbe. Az újszövetségi teológia tárgyának nem szabad olyasmihez hasonlítania, amit valamilyen lelkiismeretes archeológia ásatásából nyerünk. Inkább a szöveggel kapcsolatos teologizálás fagyott be, az a folyamat, hogy teológiailag avatkozzunk bele néhány témába vagy kérdésbe, egy folyamatos mozgás egy pillanatában ragadva meg azokat. Ez mindegyik esetben kicsúcsosodó pillanat volt, feltehetően a sok reflexió és gyakorlat eredménye. De nem egy végpont, mert a kontextus hamarosan megváltozott, és a reflexió is tovább lépett. Minden egyébtől eltekintve erre abból következtethetünk, hogy a szöveg nem annyira merev, mint ahogy azt olyan gyakran gondoljuk. A szövegkritikusok legutóbbi munkái arra hívják fel a figyelmünket, hogy a szövegvariánsok nem egyszerűen az írói gondatlanság eredményeként jöttek létre, hanem annak bizonyítékai, hogy azok az aktuális szövegek, amelyek különböző gyülekezetek szent iratai voltak, valóban különböző írások voltak. A szöveg tipikus történetkritikai tanulmányozása így csak egy kísérlet kezdete, arra nézve, hogy belépjünk annak a teologizálásnak a folyamatába, amelyet a szöveg megtestesít, és amelyről tanúbizonyságot tesz. Ez magában foglalja a szöveg mélységének bizonyos értelmezését — nem csak a korábbi teologizálásra történő utalásokat és annak visszhangjait, hanem a gondolkodás és beszéd stílusait is, amiket az örökölt hagyományok és kultúra formált. Ez tartalmazza a szöveg mondanivalóbeli gazdagságát, bizonyos értelmezését: az idő használatát és retorikáját, a lehetséges szándékos kétértelműséget (egy exegétának mindig feltételeznie kell, hogy az egyetlen, pontosan meghatározottjelentés kifejezése volt-e a cél), összehasonlító, alternatív vagy éppen konkuráló megfogalmazást, vág)’ azt, amit kimondhattak volna, de mégsem tettek, és (nem utolsó sorban) hogy a szerző kifejezhette volna-e a véleményét másképp, ha előre látta volna azokat a következtetéseket, amelyeket később vontak le mindabból, amit leírt. Nem utolsó sorban ez tartalmazza a történelmi kontextusban levő szöveg egyfajta értelmezését azokkal a történelmi sajákialakítani saját teológiánkat. Morgan álláspontja: az újszövetségi teológiának a teológia művelésének aktivitására (gondolkodás, írás, beszéd), vagy annak az aktivitásnak az eredményeire kellene utalnia, és nem egyszerűen a szöveg teológiai koncepciójának lingvisztikái, történeti vagy filozófiai analízisére. Sárospataki Ftolok 133
