Sárospataki Füzetek 13. (2009)
2009 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Szatmári-Karmanoczki Emília: A magyar protestantizmus helyzete a 18. században, tekintettel a Patay-család egyházi szerepére
A magyar protestantizmus helyzete a 18. században, tekintettel a Patay-család egyházi szerepére Nem szűnt meg a protestánsok zaklatása, 1711 és 1721 között pedig újabb 140 templomot vettek el tőlük.20 Az 1712-ben Pozsonyban összeült országgyűlésen az első sérelem akkor érte a protestánsokat, amikor a koronázási hitlevél tartalmának vitája során az ő szabad vallásgyakorlásuk kérdése fel sem merült. Valójában III. Károly fenntartotta az Explanatio Leopoldinát, sőt a nyilvános vallásgyakorlatot olyan helyeken is eltörölte, ahol addig az a háborús viszonyok miatt nem történt meg.21 Az országgyűlés pestis miatt hamar megszakította tárgyalásait, és majd csak 1714-15-ben ülésezett tovább. Az ekkor elfogadott törvények aztán még tovább rontották a magyar protestánsok közjogi helyzetét. Az 1715. évi XXX. te. kimondta, hogy a vallásügy uralkodói felségjog, tehát a jövőben vallási sérelmekkel kizárólag a királyhoz lehet fordulni, azaz a magyar országgyűlés nem illetékes többé ebben a kérdésben. A másik megszorítás a protestánsokkal szemben az volt, hogy onnantól mindenki csak saját nevében tehetett panaszt az uralkodónál, azaz egy-egy közösség, egyház nevében nem. Mindez abba az irányba mutat, hogy a két protestáns felekezet mint „szervezett közösség megszűnhet az állam szempontjából”22. A törvény értelmében - határozottan protestáns-ellenes éllel - az iskolák és azok alapítványai is királyi felügyelet alá kerültek, aminek az lett a következménye, hogy az uralkodó nemcsak beleszólt az oktatás, nevelés kérdéseibe, de többször leminősített vagy épp megszüntetett intézményeket. Tiltotta továbbá a protestánsok adománygyűjtését, amivel ellehetetlenítette a rászoruló tanulók segélyezését. Károly ugyanakkor megígérte a sérelmek rendszeres kivizsgálását és orvoslását, s e célból felállított egy Vallásügyi Vegyes Bizottságot (Mixta Religionaria Commissio) katolikus, evangélikus és református nemesekből. A csak 1721-ben Pestre összehívott Bizottság működése teljesen lehetetlenné vált, mert a katolikus többség leszavazott minden protestáns kezdeményezést. A Bizottság református tagjai között volt Patay Sámuelt, aki nyilvánvalóan már addig is nagy szolgálatokat tett egyházában, ha erre a tisztre méltónak találták. Több hónapos meddő vitatkozások után külön üléseztek a Bizottság katolikus és protestáns tagjai, de a testület továbbra sem volt hatékony. Az ügyek azért sem haladhattak, mert a katolikus főpapság és az ennek befolyása alatt álló Helytartótanács újabb és újabb akadályokat állított. Az 1715. évi XXXI. te. a zsinatok és más egyházi gyűlések megtartását előzetes királyi engedélyhez kötötte, s ezzel kimondta az uralkodó legfőbb egyház-felügyeleti jogát, a felvilágosult abszolutista állampolitika egyik sarkalatos alapelvét. A LXXIV. te. is negatív következményekkel járt a protestánsokra nézve, hiszen a fenntartásukban lévő iskolák közvetlen függésbe kerültek a királytól, az államtól. ,A király felügyeleti joggal rendelkezik minden hazai kollégium, 20 Csohány János: Magyar protestáns egyháztörténet 1711-1849 23. p. Debrecen, 1994 21 Bucsay Mihály i.m. 127. p 22 Dienes Dénes: A református kegyesség... 48. p. 23 Csuthi Zsigmond: Magyar protestáns egyháztörténet a szathmári békekötéstől a Türelmi Rendelet kiadásáig 30. p. Debrecen, 1877 lOl
