Sárospataki Füzetek 13. (2009)
2009 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Füsti-Molnár Szilveszter: Folt és ránc nélküli egyház. Church without Spot or Wrinkle
Füsti-Molnár Szilveszter lentkező szélsőség, az egyház szekularizációja, amelyben az egyház elhiteti magával, hogy elsődlegesen a világ igényeihez szabva kell Isten üzenetét hirdetnie. így az egyház nem az Evangélium belső dynamisktói lesz meghatározott, hanem azoktól a kapcsolódási pontoktól, amelyet a kontextus tesz lehetővé számára. A donatista tényezők megjelenése nem csak a lehetséges szélsőségek mentén realizálhatók, hanem abban az összefüggésben is, ami az időszerűség mérsékelt példájában állt előttünk a donatista mozgalom történetében, és aminek köszönhetően a mozgalom túlélte a katolikus keresztyénsé- get Eszaknyugat-Afrikában egészen a 7. századig. Az egyház szentségének kérdését abban a teológiai megközelítésben kell vizsgálni, amelyre a donatista Tyconius hívja fel a figyelmet: Hogyan lehet a szentség meghatározása mint az igaz egyház jele kiterjeszthető az egyház minden tagjára? Vajon nem válik-e túl sebezhetővé az egyház szentségének kérdése az egyház egységének meghatározása után? Az egyháznak olyan karakterével találkozunk itt, amely megkülönbözteti azt más, esetleg hasonló törekvésű szervezetektől, amelyek nem hívják magukat egyháznak. Mi alapján vallhalja magáénak az egyház ezt a megkülönböztetést? Amennyiben ugyanis ezt nem veszi komolyan, akkor saját hitvallásával kerül szembe. Egyfelől nyilvánvaló, hogy az egyház nem azért szent, mert annak tagjai a tökéletességnek olyan fokán állnának, ami alapján szentnek nevezhetnénk. Szentségének egyetlen oka Istenben magában van, az ő kiválasztó kegyelmében. Ezért az igaz egyháznak ez az ismertetőjele elválaszthatatlanul kapcsolódik a Szentlélekbe vetett hithez és magához Jézus Krisztushoz, akin keresztül az egyház szentsége csak a megbocsátás üzenetét hordozhatja. A keresztyén üzenet megújításának mint a donatista tényezők egyikének különösen is hangsúlyos szerepet kell kapnia. A rendszerváltás utáni idők törekvéseiben ez a szempont aligha talált valós visszhangra az egyházon belül. 3) A nemzeti identitás a posztmodern kor identitás krízisének viszonyaiban részben a mindenre való nyitottságban, részben az önértelmezések (nemzeti) felerősödésében realizálódik. Nagy kihívást jelent éppen ezért az, hogy a Református Egyház hogyan találja meg azt az egyensúlyi állapotot, amelyben a nemzet iránt érzett felelősségének úgy képes hangot adni, hogy elkerülje a szélsőségeket. Mindeközben pedig azzal is számolnia kell, hogy a kommunizmus örökségeként egy nemzeti öntudatában (is) teljesen szétzilált társadalmat hagyott maga után. Az előbb elmondottak összefüggésében a nemzeti identitás megőrzése és ápolása csak úgy kaphat megfelelően szerepet, ha azt a egyház lényege, Krisztus identitása relativizálja. Ezeknek a röviden bemutatott kihívásoknak az összefüggéseiben analógiát találhatunk Magyarországi Református Egyház 1989 utáni ekkléziológiája és a donatista mozgalom létrejöttét kiváltó ekkléziológiai okok között. A tanulmányban arra a következtetésre jutok, hogy a donatista tényezők megjelenése bizonyos fokig tetten érhető a Magyarországi Református Egyházban 1989/90 után, és várhatóan fokozódni is fog. Ennek tudatosítása megóvhat a donatista identitás szélsőségeitől. Következésképpen nem számolni a donatista tényezőkkel komoly ekkléziológiai problémához vezethet, amelynek felismerése egyházi életünkben még nem realizálódott megfelelőképpen.