Sárospataki Füzetek 12. (2008)
2008 / 1. szám - MEGEMLÉKEZÉS - Szabó Lajos: Veszélyben a WC! Krónika a XX-ik századból, Pannóniából
Syabó Lajos nül állott. Fecskék cikáztak felette, gólyák kerengtek, gémek lebegtek, s majd ezeknek az ükunokái. O állott. Repülőgép is szállott felette (tán a századik születésnapján), a rohanó technika gyorsszárnyú madara, de ő maradt változatlanul. Egyik rekesze volt csak a prédikátoré (mint természetbeni javadalom), másik két rekesze az oskolás gyermekeké volt. A szegény eklézsia így oldotta meg takarékosan a kérdést: egy fedél alatt. (Bizony nagt' kérdés az építkezés egy reformata eklézsiának, van olyan, mint egy országnak az országház. Notabene: hol volt még akkor az országház is, mikor ő már megépítve állott.) A kis gyermekekből, akik használták, vén pásztorok és házsártos öregasszonyok lettek, majd ezeknek gyermekei, unokái, sőt déd- és ükunokái is használták. Temetőbe mentek rendre mind, s ő állott rendületlenül. Egyszer fenyegette veszély a múlt században, mikor az egyik pendelyes gyermek falai rejtekében próbálta magát beavatni a pipázás rejtelmeibe, s az eldobott gyújtószáltól majdnem lángot kapott. Rég volt ez is, az imposztor gyermeket, akiből huszár lett azóta, Maglájnál megölte a bosnyák, de előbb tüzet raktak a hasára, hogy jól megkínozzák. (Aki tüzet viszen, tűz által pusztíttatik el.) Voltak nagy viharok, százados tölgyek derékba törtek, istennyilak kastélyokba csaptak, büszke eresztékek meglazultak és eldőltek, megmaradt és állott. De nemcsak elemek fenyegették. Ellenség is jött olykor- olykor (legalább is ötven-száz esztendőnként). Nagybajszú, mozsársipkás apróparipájú lovasok szép piros lángba borítottak (részeg nagy gyermekek) körülte házakat. O megmaradt. Máskor lüktető szemű idegen országi gyalogosok jöttek (a szögek is szinte mélyebben húzódtak előlük a falba), de őt nem bántották. Mindössze is egy porcelánedényt emeltek el belőle csak, s a közeü kertből uborkát csórva, úgy habzsolták belőle az ételt) ösztönös bicsérdisták voltak. Majd nemrégiben jöttek hörgő tankokkal idegen katonák, bevették magukat a faluba, s nem mentek ki addig, míg a Takta másik partjáról másfajta idegen katonák nehéz ágyúkkal össze nem verették a falut. Recsegve mállott szét a torony teteje, jégesőnként fröcskölte tele a parókiát is az aknaszilánkok miriádja, olyan izzó vasdarabok szállottak a WC felett, mint egy-egy anyányi lúd. Utolsó ítélet készült, úgy' látszott: ez itt már a vég! Vég is lett sok háznak, középületnek (meg eg)' eddigi világhatalomnak), de neki semmi baja nem lett, csak megőszült kis időre a ráhulló pernyétől, törmelékektől. Irgalmas esők (sok sirató eső szitált azon az őszön), lemosták azt is róla, s rongált világ rongált országának rongált falujában állott rendületlenül, sebezhetetlenül. Mintha bűvös kör védte volna időtől, elemektől, történelmi változásoktól. Úgy látszott immár időtlenül megmarad az eklézsia szolgájának alázatos szolgálatában, ő, amiről elfeledkezett az Enyészet. Papok változásában, iskolai generációk forgatagában változatlanul szürkén, megszokottan, meg nem énekelve, ki nem tüntetve állott a Tak- ta-partján. Pedig még a víz is megváltozott az idők folyamán. Csendesebb lett, kevesebb lett, iszaposabb s annyira ellepte nyáron a súlyom, hogy alig 88
