Sárospataki Füzetek 12. (2008)
2008 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Hős Csaba: Csikesz Sándor valláspedagógiai látása
Hds Csaba mind a pedagógus, mind a gyermek személyiségének lényeges szerepet tulajdonít. 6 A teológia Csikesz munkásságának az idején is hordozza még Schleiermacher örökségét, s konzekvensen igyekszik igazolni azt, „hogy nem elavult dogmák magyarázata, hanem olyan tudomány, amely a többi tudományok között meg tudja állni a helyét. Tárgyául a vallásos embert, vagy modernebb megfogalmazásban a keresztyén személyiséget választotta, módszeréül a vallástörténetet és valláslélektant, feladatául azt, hogy igazolja a vallás jelentőségét a mai ember és társadalom élete számára.”7 De sem Ritschl ethizálása, sem Troeltsch historizálása nem jelent kiutat ekkortájt a racionális teológia zsákutcájából, hanem egyre jobban mélyíti annak válságát. Sőt mind a historizmus, mind a moralizmus célt tévesztetté teszi a valláspedagógiát is, hiszen annak legfőbb megvalósítandó eszménye a kultúr-keresztyén lesz. A 20. század húszas éveitől kezdődően a barthi teológia állítja majd mindennel együtt a valláspedagógiát is az Ige fényébe. A valláspedagógia vonatkozásában már említettük, hogy Herbart ill. tanítványai a vallástanítást beutalják a tantárgyak rendszerébe, s ez azzal is együtt jár, hogy a valláspedagógia esetében ugyanazok a módszerek, eljárások látszanak alkalmazandónak, mint a többi tárgyak esetében, de ezzel a vallásoktatás lába alól egyre inkább kicsúszni látszik a teológiai talaj. Legtöbb esetben ugyanez a helyzet a különböző reformpedagógiákat integrálni próbáló valláspedagógiai megközelítésekkel is. Az említett, Key nevével fémjelzett, individualista-naturalista irányzat a vallástanítással szemben elutasító álláspontot képvisel. A Notorp féle szociális gondolatot érvényesítő irány, bár megállapítja, hogy a vallás magánügy, mégsem zárja azt ki a nevelésből. Mivel az a közösségben történik, erősíti a gyermek közösségbe való bekapcsolódását, de lényegtelennek tartja a transzcendens vonásokat a vallásoktatásban. A fentebb említett, a személyiség pszichológiájára és pedagógiájára igen sokat adó újabb irány viseltetik ebben az időben legmegértőbben a valláspedagógia viszonylatában. Ennek az iránynak, a valláspedagógia területén fő képviselője Richard Kabisch, aki szerint a vallás közvetlenül nem tanítható, de közvetve igen, hiszen „a fantázia lehetővé teszi a vallásteremtő személyiségek vallásteremtő élményeinek és hatásainak újból való átélését”.8 Ezen irányzat hazai képviselői közül Scheller István a legjelesebb, aki „a vallásos nevelést nélkülözhetetlen feladatnak tekinti, nemcsak az egyház körébe utalja, hanem az egész nevelés alapjába építi bele, módszerét a keresztény személyiség eszményé6 Uo. 186. kk. 7 Imre Lajos: Katechetika Budapest, 1942. 110. 8 Farkas Ignác: Katechetikai alapvetés. A bibliai antropológia valláspedagógiai jelentősége. In: Csikesz Sándor emlékkönyvek, IV. szerkesztette: Módis László, Debrecen, 1942. 65. 26
