Sárospataki Füzetek 12. (2008)
2008 / 1. szám - MEGEMLÉKEZÉS - Szabó Lajos: Veszélyben a WC! Krónika a XX-ik századból, Pannóniából
S^abn Lajos confessionis-hoz tartozó, és csakugyan olyan dolog, amiért a mártiriumig nem érdemes nemet mondani, hogy egy ilyen nyomorult kis alkotmány hogy oda tud nőni az emberhez, akinek érzéke van a hagyomány iránt, a régi juss iránt, ha az mindjárt csak egy WC is. Hogy fogja ez megérteni, hogy itt Losonczi szelleme jár vissza. Hogy oda lehet adni várat, kardot, jussot, mindent, de a magyar nem bír odaadni egy' süveget... Csüggedten legyintett. Nem, ez nem járható út! Estig töprenkedett, kínlódott, de azután (mivel nem adatott más ösvény), mégis megírta a nagy egyházatyának a levelet. Es kérte benne, hogy hatalmas befolyásával hasson oda, hogy a WC megmaradhasson. Hisz eddig is volt némi kivételezés: meghagyatott, kivétetett a XXXIII. törvénycikk alól a négy ősi kálvinista kollégium. Amik, ha nem működtek volna (micsoda századok nem tudták elfújni fáklyájukat), oh de rongyos, de hiányos, de foghíjas lenne a magyar történelem, s a magyar irodalom. Mert százait adták ezek a hősöknek, tudósoknak, mártíroknak, gránit embereknek századokon át. Kérte, hogy amiképpen megkegyelmezés történt ezeknek a drága vén anyaoskoláknak, úgy' kegyelmezzenek meg ennek a szóra sem érdemes kis épületnek is. Adják ezt meg az ősi kollégiumok mellé nagylelkű „aufschlag”-nak. írt, s írás közben eszébe jutott a papnak, Nagyida cigányainak története, amelyet kétségbeesett kacajnak írt meg az öreg aranytollú Arany, és akkor döbbenve eszmélt rá, hogy Nagyida ez is, hogy Nagyida van itt, legalább is minden száz évben visszakísért, és könnyes lett a pap szeme. A WC pedig — birtokáért míg folyik a tusa — áll, egyelőre a régi módi szerint (egy' rekesz a papé, kettő a gyermekeké). All az aranyló nyárban az életes Takta-parton s nem is sejti, hogy „hollószárnyaival lebeg ott fenn a zordos enyészet” nádteteje felett. Mi lesz a sorsa? Felette szállnak a vizimadarak és a felhők (példázva, hogy múlandó az élet), tegnap éjszaka kuvik kuvikolt a tetőormán (még jó, hogy nem babonás a pap). Mi lesz a sorsa? Nem jött még meg a válasz a nagy egyházi atyától, hogy hajlandó-e segíteni az együgyű épület szomorú sorsán, s hogy vállalja-e a patrónussá- got. Még nincs válasz. De van remény. Mert a reményt nem lehet eldobni (sánta koldus, hogy' dobná el támaszkodó botját) míg élünk, s míg rohan felettünk az idő és őrölnek a Történelem roppant malmai. Mi lesz a vége? Ennek a krónikának a végére csakugyan teljes joggal oda lehet tenni finis helyett az obligat jelzést. Folytatása következik! Takta-part, 1948. júüus 1. 104
