Sárospataki Füzetek 11. (2007)

2007 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Gilicze Tamás: A kérdés kérdése

A KÉRDÉS KÉRDÉSE

végtelen, ám természete alapján nem képes a tökéletesség kiábrázolására. Csupán szeletek, töredékek, szikrák látszanak át a túlnani valóságból. Mindig azok, amiket az adott kor és kultúra kérdései megszólítanak, formába öntenek és „áthívnak” onnan, hogy strukturálják a létet, adjanak fomiát a világnak. A magánvaló teljességében természetesen a tudomány számára továbbra is megismerhetetlen marad, ám annyit megláthat minden kor és kérdező kultúra, hogy a hozzá vezető utat megtalálja.

V.

A szó és a Szó nem kompatíbilis egymással

VI.

Felmerülhet a kérdés (hmm...), hogy a keresztyén teológiában mi szükség van a folyamatos kérdezésre, hiszen Isten normatív módon kijelentette (kijelenti) magát a Szentírásban, s ez alapján megszülettek a közösség (zsinatok) által elfogadott tanok és hitvallások, melyek együtt megfelelő útbaigazítást adnak a világban bolyongó hívő számára. A felvetés jogosnak hangzik, de több dolog miatt is el lehet hárítani. Az egyikről meglehetősen sokat beszélünk, de talán nem vonjuk le a megfelelő konzekvenciákat: miszerint a hit primer szinten individuális, az egyén Istennel való személyes viszonya. E viszony azonban mások által rögzített dolgokon (is) alapszik, ezért az egyéntől reflexivitást kíván. A nem reflexív hit nem hit. Egyetérthetünk Heideggerrel: „... az a hit, amely nem teszi ki magát folyamatosan a hitetlenség lehetőségének, nem is hit, hanem kényelmi berendezkedés, megegyezés önmagunkkal, hogy az elkövetkezendőkben ragaszkodunk a valamiképpen ránk hagyományozott tanításhoz. Ez akkor azután már sem nem hit, sem nem kérdezés, hanem közöny.. ,”.3

VII.

A folyamatos kérdezésre azért is szükség van, mert az őszintén feltett kérdések szoros relációban vannak a szubjektumot nem kis mértékben determináló szituációval, vagyis a kérdések (és a válaszok is) korok szerinti paradigmák alakjába illeszkedve rendeződnek el. A Heidelbergi Káté ezt ékesen bizonyítja. Ursinus és Olevianus kérdéseikkel szóra bírták az írást és az autentikus válaszokban kimondta, hogy a mise nem más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és szenvedésének, és kárhozatos bálványimádás; hogy emelt fővel várhatom, hogy O minden ellenségeit és ellenségeimet az örök kárhozatra vet; ésígytovább ésígytovább. Ma már ilyeneket nehezen merünk kimondani, legfeljebb szigorúan magunk között, a gondosan bezárt templomajtók mögött, de a világ és a többi felekezet felé semmiképpen. Sőt, kit érdekel ma már az a kérdés, hogy „Mimódon igazulhatok meg Isten előtt?”? Legfeljebb a tör3 Heidegger, Martin: Bevezetés a metafizikába. Budapest, 1995, 5. p.

133