Sárospataki Füzetek 11. (2007)
2007 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Gilicze Tamás: A kérdés kérdése
Gilicéé Tamás II. Valami van tehát a dolgok mögött, mely a meglévő kijelentés különböző struktúráit bírja szóra. Ez a valami — talán banálisnak tűnik — nem más, mint a kérdés. Az emberi szubjektum a környezetével történő interakció hiányában működésképtelen, önmagába zárt rendszer lenne. A fennálló viszony a külvilág oldaláról csaknem egyértelmű, hiszen az embert ugyanúgy érik külső hatások, mint eg)' kődarabot vagy falevelet. Ami azonban az ember és külvilága között fennálló interakciót megkülönbözteti az egyéb objektumok közötti kölcsönhatásoktól, az a viszony emberi oldala: az intencionalitás, mely szubjektív (mentális) állapotok valamire vonatkozását, irányultságát jelenti. (Pl.: a kézremegés is mozgás, de nem nevezhető cselekvésnek, mert hiányzik belőle az olyanfajta intenció, amely már egy diszkrét integetésben benne van.) Tulajdonképpen ez az ember világra való nyitottsága, mely Pannenberg szerint: „azt az alapvető tulajdonságot jelzi, amely az embert emberré teszi, az állattól megkülönbözteti, és egyáltalán az emberen kívüli természet fölé emeli.”.2 Ez az adottsága képessé teszi arra, hogy alapvetően önmagából kiindulva megpróbálja elhelyezni magát a világban. Kérdéseket tesz föl, melyek mélyén ott rejlik a rendeltetésére vonatkozó kérdés. E legelső pedig további kérdéseket implikál aszerint, amilyen meglévő struktúra alapján igyekszik megismerni a kérdező a világot. III. A kérdezés szoros összefüggésben van azzal a folyamattal, amit gondolkodásnak nevezünk. A gondolkodás sohasem indikativ, lineáris tevékenység, — hacsak nem Tart pour l’art intellektuális akrobatikáról van szó — hanem probléma- és feladatorientált cselekvés. A világra irányuló intencionalitás folyamatában kérdésekben manifesztálódó problémák jelentkeznek a megismerő, rendszerező elme számára. A tényleges, kreatív gondolkodás feltétele a kérdés létrehozása, a kérdezés állapotába való belehelyezkedés. A kérdező a világtól kissé eltávolodva eg)' jelet küld a megismerni kívánt objektumra, és az arról visszaverődő információ egy szeletet szolgáltat a valóságról — hasonlóképpen a lokátor működéséhez. A visszaérkezett jelek pedig tovább finomítják, módosítják az addigi adatokat, pontosabb képalkotás lehetséges, ám a legpontosabb is csak közelít a ténylegeshez, de el nem érheti. Az állandó kérdezés már sokkal több, mint szimpla problémamegoldás, együttélés a Gonddal, maga a gondolkodás. IV. A világ változik, a végső valóság viszont tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Világunk némileg alkalmas arra, hogy megmutatkozzék benne a 2 Pannenberg, Wolfhart: Mi az ember? Budapest, 1998, 8. p. 132
