Sárospataki Füzetek 11. (2007)

2007 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Füsti-Molnár Szilveszter: Az "új prófétaság" hatása Tertullianusra

Füsti-Molnár A szilveszter

Következtetések, összegző megjegyzések

Tertullianus idejére az északnyugat Afrikai keresztyénség ekkléziológiai helyzete leginkább a sokféleségben létrejövő egységként értékelhető. Az egység az ekkléziológiai kérdések egyik legalapvetőbbike. Az egyfajta uniformizmus mentén létrejött egységet leginkább a sokféleség képes elfojtani. A másik véglet lehet az, amikor a különbözőség elburjánzott individualizmust hoz létre, amelyet leginkább az exkluzivitás jellemez. Ebben az esetben már csak nominális egységről beszélhetünk. Az afrikai keresztyénség helyzete a hannadik század elejére egy egyenlőségre törekvő ideál kimunkálásaként értékelhető szinte minimális belső különbözőségekkel, amelyet néhány évtizeden belül egy szervezettebb sokféleségre épülő szemlélet határozott meg. Míg a harmadik században érvényesülő törekvések egy egységes struktúra létrehozását tartják szem előtt a régiók együttműködése nyomán, addig az ötödik századra éppen ez a törekvés lesz a konfliktusok égtük forrása.

Tertullianus idejében az egyház egységének kérdésköre az alábbi három kategória mentén tárgyalható:

1) szembenállás a külső ellenséggel.\

2) a lokális egyházak belső sokfélesége,

3) a helyi egyházak egyetemes közösségre való törekvése.

Mindhárom terület külön-külön is rávilágít az azonosság és másság kibontakozó feszültségére. Ebből következően az így létrejött egység alapja nem az uniformizmus, hanem egy' szervezett sokféleség, amelyben az egyetemesség igénye a lokális identitás felerősödéséhez vezettek.

Szembenálló.r a külső ellenséggel

A közösségek az őket körülvevő kultúrától való elhatárolódással gyakran olyan határokat jelölnek ki, amelyek a szembenállás következményeként, az adott közösség identitásának meghatározójává válnak, annak alapján hozva létre az egységet, amit mindenki elutasít. Ezek a határok azután létrehozzák azt a gyakorlatot és azokat a magatartásformákat, amelyekben a közösség identitása folyamatosan fenntartható. Ez a meghatározottság volt jellemző a második-harmadik század észak-afrikai keresztyén közösségeire is, ami a Római kultúrától való elhatárolódásban és a mártírom- ságban — mint a Krisztus melletti elkötelezettségről szóló legmagasabb színtű tanúságtételben — vált nyilvánvalóvá, létrehozva egy olyan reális keresztyén ideált, amelyben a szigorú erkölcsi tisztaságra törekvő életvitel nélkülözhetetlen volt. Az ’Új prófétaság’ hatása ebben a folyamatban nyer jelentőséget, radikális módon megjelenítve azokat a válságpontokat, melyeket az Imperium Romanum generált az egyház életében.

88