Sárospataki Füzetek 9. (2005)

2005 / 2. szám - MÚLTUNK - Börzsönyi József: "A Református Teológia Dicsősége"

ek a válaszok. Némelyek vonakodnak minden dicsőséget Istennek adni, és vágyakoznak arra, hogy valamit, talán valami nagyon kicsit, maguknak őrizzenek meg. A református hit azonban mindent Istennek tulajdonít ... a kegyelem szuverenitásának. (The Spirit of the Reformed Tradition, 102-103).

Természetesen a református teológia ennél sokkal többet mond, de ez jut kifejezésre tömören abban a válaszban is, amelyet Eugene unokahúgának, Nancy Miller-nek adott, amikor ő néhány évvel ezelőtt azt kérdezte tőle, hogyan tudná meghatározni, mit jelent reformátusnak lenni:

Reformátusnak lenni azt jelend: hinni az egy, igaz Isten szuverenitásában, aki kijelentette magát és szabadítási szándékát az O- és Újszövetség írásaiban; és az ember bűnös lázadása ellenére szövetséges népét megigazította kegyelemből a Jézus Krisztusban való hit által, megszentelte a Szentlélek által, hogy törekedjen Istennek élni, törvényében kifejezett akaratának megfelelően. Reformátusnak lenni azt jelenti: hinni egy elrendelt egyházban, amely hirdeti az igét és kiszolgáltatja a sákramentumokat mint a kegyelem igaz eszközeit; törekedni arra, hogy a keresztyén alapelveket az élet minden területén alkalmazzuk; illetve mindenütt tanúbizonyságnak lenni arról, hogy az Úr uralkodik, és hogy ő minden embert bűnbánatra és hitre hív; és hogy egy napon mindenki megjelenik ítélőszéke előtt.

Ebben a meghatározásban ez a kulcsgondolat: „törekedni arra, hogy a keresztyén alapelveket az élet minden területén alkalmazzuk.” A The Spirit of the Reformed Tradition és a The Faith of the Church című könyvében Eugene ezt a témát fejti ki. Ez utóbbiban azt tanítja, hogy reformátusnak lenni többek között azt jelenti, hogy „átadjuk életünk egészét Jézus Krisztus uralmának, és a Szentlelket úgy ismerjük meg, mint minden ajándék és kegyelem forrását.” (XII) A The Spirit of the Reformed Tradition című művében egy másik formában adja ezt elénk. Egy latin kifejezésre utal, amelyet Luther használt, hogy vele kifejezze „az Isten jelenlétében való lét értelmét”. Ez a kifejezés a „coram Deo” (betű szerint: „az Isten orcája előtt”, 90). „A minimumra redukálva” Eugene később így fogalmaz: „a református hagyomány lelke ... az Isten jelenlétében való létezés tudatossága azzal a hivatással, hogy neki éljünk.” (168)

Mily szépen élte meg Eugene Osterhaven ezt a hivatást! Mert munkájában és magánéletében, családi és hivatali kapcsolataiban egyaránt Isten jelenlétében és Isten jelenlétének tudatában élt. Nemcsak a tanításában és prédikálásában, istentiszteleten és magános csendességben, hanem akkor is, amikor Kanada vad vizein kenuzott, amikor misszionáriusoknak írt levelet, amikor szükséget látó népet segített, amikor a Sárospataki Könyvtárnak gyűjtött könyveket, amikor Bavinck Dogmatikájának kéziratát lektorálta, vagy Margarettel almatortát készített barátaiknak.

Coram Deo, az Isten jelenlétében, az Isten dicsőségére élt élet!

117