Sárospataki Füzetek 9. (2005)

2005 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Rácsokné Berényi Ilona: A "kegyelem" kérdése Reményik Sándor költészetében

A „KEGYELEM” KÉRDÉSE REMÉNY1K SÁNDOR KÖLTÉSZETÉBEN

szuperintendense volt 1849-ben. Jézus Kossuth „árnyékában állt”, és az egyházkormányzó hangja nem az alázatos Jézus szavát szólta, hanem dacosan dörögte a nemzeti szólamokat a lőcsei templomban. Nagyanyja imakönyvet kapott ajándékba „püspök” apjától, de „fölvilágosult keresztyének számára”. Azoknak pedig bolondság volt a „keresztről való beszéd”. Reményik gyermekkorában tanúja volt, mikor nagynénje elzavarta a kéregető apácákat:

„Pápista célokra mi nem adunk:

Protestánsok vagyunk.”

Fájdalmasan folytatja a protestáns teológusok felé:

„ím ez volt a ti theologiátok

Keveset hisztek, sokat protestáltok.”

Mindegy ki ellen, csak tiltakozni lehessen.

Szükséges, hogy ma is valami hasonló fájdalom emésszen valahányun- kat, akik megbízattunk az élő Ige szólásával. Szinte kétségbeesett sürgetés izzik a sorok között, amit éreznünk kell, hátha holnap már bezárul a „kegyelem” ajtaja. Embermilliók megüresedett, félrevezetett, tudadan élete keresi az Igazságot, vagy él hamis értékeket hajszolva, netán a nihilizmus foglyaként vergődik. Hány gyermek mondhatja el ma is, a még egyáltalán megmaradt keresztyén családokban:

„Sohasem hallottam oly szavát apámnak Hogy volna foganatja imádságnak.

Anyám is vette legfőbb példaképnek Jézust. Szavát erkölcsi nevelésnek.”

Az viszont nagyon mélyre itatódott az elmúlt 40 év hatására:

„De hogy O Isten egyszülött fia?

Vagy esztelenség, vagy komédia.”

Nem csoda, ha tömegek kérdik ma szívükben kétségbeejtő tanácstalansággal:

„Ezt hallottam, de soha semmi mást.

Hol keressem hát a vigasztalást?

Istennek legyen hála, Ő sohasem késik el. Megtartotta kegyelmesen egyházunkat, de elesett állapotban is. Bár szívünkig érne a sürgetés:

25