Sárospataki Füzetek 9. (2005)
2005 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Rácsokné Berényi Ilona: A "kegyelem" kérdése Reményik Sándor költészetében
A „KEGYELEM” KÉRDÉSE REMÉNYIK SÁNDOR KÖLTÉSZETÉBEN Érdekes megfigyelni költeményeiben a gyakori szó vagy kifejezés ismétlődéseket. Nyomatékosig figyelemfelkeltő, de itt a fent idézett versszakban elgondolkozásra, önvizsgálatra indít: Az én életem mi, ki tartja? Az 0 Istenem-ben egyenesen rimánkodik: „O Istenem, szabadíts meg engem önmagámtól.” Teljes nyomorúsága ránehezedik, ebben az állapotban nem lehet élni. „Tövig, gyökérig hamisság vagyok. Hamis, hazug, üres, idéden élet, Korcs mozdulatok és hiú beszédek, Csak akarok, valamit akarok, És minden balra dőlt el.” Ezekben az önmagát maga számára is idegenné tevő kötelekben nem tud és nem is kíván tovább élni, így könyörög: „Add vissza lelkem, szabadságom... Add nekem ajándékba magamat, — Vagy szabadíts meg örökre magamtól.” Ha kíméletlen önvizsgálatnak vetjük alá életünket, a költővel együtt kell mondanunk: „Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk Mert végtelen a vétkeinknek száma.” Csodálatos mélységgel látja meg, hogy nem az a legölőbb csapás, melyet karddal vagy „kajánul titokban” okozunk, hanem „mosollyal, öntudatlan gúnnyal” ejthetjük a legfájóbb sebeket. „A legszörnyűbb lavinák úgy lehet, Indulnak egy elejtett szó nyomán...” Csak az Ige világosságában élő ember írhat ilyet önmagát nem kímélve: „Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk, / Szüntelen egy virágot tör le lábunk.” (Ha s^ámbavetred) Egyik legszívetrendítőbb vallomása: Es a szivem is elhagyott engem... a Zsoltárok 40,13 nyomán. Szíve egészen együtt rezdül a zsoltáríróval. Ezt látja a legnagyobb nyomorúságnak. Úgy érzi „a puszta-homok közepén”. „Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal” keresi saját szívét. Nem találja, „Elszállt, elillant az évek során. Őszökkel, tavaszokkal, 13
