Sárospataki Füzetek 9. (2005)
2005 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Horváth Krisztina: Protestantizmus Magyarországon a felvilágosodás korában
Horváth Krisztina évek elején odáig fajult, hogy a katolikus papság nyíltan megtagadta az engedelmességet az állam iránt. A kormány világosan látta, hogy gyökeres egyházpolitikai reformokat kell életbe léptetnie, ha a társadalomban és a felekezetek között békét akar. így született meg az az öt egyházpolitikai törvény 1894-1895-ben, mely a következőket tartalmazza. Bevezették az állami anyakönyvezést. Elrendelték a polgári házasságot, és az ezekkel kapcsolatos ügyeket az állami joghatóság körébe utalták. Bevettnek nyilvánították a zsidó vallást is, és lehetővé tették a felekezet- nélküliséget. Ezzel az intézkedéssel a magyar állam egyházpolitikáját megszabadították a felekezeti befolyástól, ámbár a római katolikus egyháznak kárpótlásul ismét lehetővé tették a reverzális adást. Egyházi élet a legújabb korban A papi és világi elem ellentétei még évtizedekig fennálltak, és ezt leginkább a református egyházban lehetett érezni. A tiszántúli egyházkerület papsága nehezen tudta elfogadni a világiak koordinációját. A kormány elismerte a református egyház központi testületét, a generál konventet, de annak tényleges szerepköre csak az előkészítés és a tanácskozás volt. A két protestáns egyház közös főtanácsa nem tudott megvalósulni. A tiszántúli kerület javaslatára olyan egyetemes konventről gondolkodtak, mely előkészített volna egy olyan országos zsinatot, ami megteremtette volna a magyar református egyház alkotmányát. Négy éves előkészület után 1881-ben ült össze Debrecenben a reformátusok zsinata. A magyar- országi egyházkerületek képviselőin kívül képviseltették magukat az erdélyi református egyház küldöttei is. Ez a zsinat körvonalazta annak az egyházalkotmánynak az alapjait, melyet a későbbi országos zsinatok továbbfejlesztettek. Megalkotta az egységes magyar református egyházat, megteremtette a Királyhágón inneni és túli reformátusság alkotmányos és szervezeti unióját. Az egyházalkotmány alapjai a többségi rendszer, a testületi kormányzat és a paritás. Az egyházkerületet, az egyházmegyéket, valamint a gyülekezeteket legalsó fokon a presbitérium vezeti, legfelsőbb fokon pedig a zsinat. A gyülekezet tagjai választják a presbitérium testületét, magasabb testületek tagjait pedig maguk a presbitériumok. Kivételt képeznek ez alól az egyetemes konvent tagjai, őket a kerületi gyűlések választják. Minden egyházi testületben —a presbitériumok kivételével - a paritás elve érvényesül. Ez alapján a testületeknek kettős elnöksége van. Társelnöki minőségben a püspökök munkáját az egyházkerületi főgondnokok, az esperesek munkáját az egyházmegyei gondnokok, a lelkészek munkáját pedig a gyülekezeti főgondnokok segítik. A zsinat úgy rendelkezett, hogy az egyház- kerületek fölé mintegy közös szervként rendeli a zsinat és az egyetemes konvent szervezetét, és hatáskörét. 102
