Sárospataki Füzetek 8. (2004)
2004 / 1. szám - MÚLTUNK - Benke György: Benke Imre beszámoló levele Amerikába érkezéséről
Benke Imre beszámoló levele Négy órára érkeztem Milánóba. Itt elváltam az asztalos barátomtól és átszálltam Genua felé. Itt sem volt sok időm. Csak éppen hogy kiveszekedhettem magam a hordárral, aki az 5 lírát kevesellte. Kénytelen voltam a nemzetközi béke kedvéért még egyet adni neki. Néhány utcát keresztezett Milánóban a vonatunk, így valamit ebből is láthattam. Nagyon szép, csak igen szokatlan az, hogy a ruhákat az utcákon szárítják. Már a falukban is észrevettem ezt, de ott nem olyan feltűnő mégsem. Minden olasz város olyan, mintha állandóan fel volna lobogózva. Az ablakon kívül valami drótféle van félkör alakban kifeszítve és azon csüngenek az olaszok — követem alássan — gallérjai. Igen szeretik a színes holmikat, még alsóruhának is. így igen tarka látvány egy-egy olasz utca. Az idegen, ha van egy kis logikája, megállapíthatja már az utcáról a házban lakók vagyoni állapotát, nemét, Uram bocsá’, talán még a korát is. Milánótól kezdve a tájék ugyanaz volt mint eddig. Ami újat tapasztaltam, az az volt, hogy az utasok már kabát nélkül, legfeljebb kis tavaszi kabátban voltak. Azután már 6 óra után lassan sötétedni kezdett, így a külvilágot már nem bámulhattam tovább. Genuáig semmi különösebb élményem nem volt. Genua igen nagy város. Körülbelül akkora, mint Budapest. És nagyon szép még éjfélkor is. A hajóstársaság megadott egy szálloda címet, hát oda szálltam. Nem volt messze az állomástól s így nem kellett taxit sem fogadnom. A szobáért fizettem 16 lírát, a vacsoráért, ami egy teából, meg egy narancsból állott 11 lírát. Olaszországban minden olcsó, csak az ennivaló drága. Egy narancs 1 líra^őO fillér. Otthon olcsóbb. Olyan mélyen aludtam, hogy csak a szolga rázására ébredtem fel másnap 7 órakor. Innen a kikötőbe mentem, ahol találkoztam egy magyar emberrel, aki Ausztráliába vándorolt ki. Itt láttam először óceánjáró hajót. Már csak eléggé élénk fantáziám van, de ezt mind felülmúlta az, amit láttam. Pedig az a hajó, amivel én jöttem, a kisebbek közé tartozik. Ott állt lekötözve egy szűk kis helyen és egy háznak a második emeletéről sétáltunk be a hajóba, már az én osztályomba. A csomagjaimat még a földszinten elszedték, én már ott találtam őket a kabinomban. Csakugyan olyan az egész, mint egy óriási mozgószálloda. Minden ragyog a tisztaságtól. Az az osztály, amiben én utaztam a III. és a II. osztály között van. Úgy, hogy tulajdonképpen 4 osztály van a hajón. Nem volt sok utas. Mi vagy 200-an lehettünk csak. A III-ik osztályon szintén „csak” 900 utas volt, ahogyan egy tiszt elpanaszolta. Sokkal többen szoktak lenni. Igen érdekes volt az indulás. A hajót a vasmacskán kívül, ami nem is tudom hány tonnás óriási vashorog — óriási kötelek tartják. De olyan vastag kötelek, hogy három ember alig bírja felemelni a végét, amikor ráakasztják a szárazföldön a vascövekekre. Induláskor dudált a hajó, meg trombitáltak, és leakasztották ezeket a köteleket a cövekekről. A hajó belsejében van egy gép, ami aztán felcsavarja, behúzza őket a hajóba. Akkor vagy nyolc kis vontatógőzös körülveszi minden oldalról a hajót, és erős vasláncokat dobnak le nekik, amibe belekapaszkodnak és elkezdik húzni ki a nyűt tengerre ezt a nagy hajókolosszust. Akármilyen megható volt is körülöttem a sok búcsúzás, meg sírás, mégis igen komikus volt, ahogy erőlködtek ezek 69
