Sárospataki Füzetek 7. (2003)
2003 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Nagy Károly Zsolt: Adottságok, tények, metaforák - avagy mit lát egy látlelet?
Nagy Károly Zsolt iben is. A keresztyénség, a keresztyén kultúra ugyanis — mint szub-, és ellenkultúra — mindig és egyre inkább asszimilációs59 helyzetben van. Az asszimilációs helyzetek jellemzője a benne jelen lévő felek közti megértő tevékenység, melynek nyomán egy mindkettőjük számára új minőség jöhet létre. Az egyházat — és így a keresztyén kultúrát — létrehozó missziói parancs pedig egyenesen arra kötelez, hogy ezekben a helyzetekben aktívan vegyünk részt .60 Annak, hogy e parancsnak eleget tegyünk, s - okulva a keresztyénség történetének számos példájából — mégis megtartsuk identitásunkat, két alapvető feltétele van. Egyfelől tisztán kell látnunk azt, hogy nem a keresztyén kultúra, hanem az a bázis melyre épül — az Isten Kijelentése — örök. A keresztyén kultúra pedig alapvetően nem más, mint az Isten örök szavának emberi visszhangzása az időben. Ez az a hang, amit a mindenkori keresztyén kultúrának adott asszimilációs helyzetekben sajátjaként kell megszólaltatnia. A második feltételről már volt szó: csak akkor tudunk eleget tenni ennek a parancsnak, ha nem a múltra, hanem a jövőre orientált kultúrával rendelkezünk. Ellenkező esetben veszélyeztetve érezzük magunkat, s félelem lelke hatja át a mindenkori többségi kultúrával - és a saját szempontunkból más ellenkultúrákkal - folytatott kommunikációnkat. A keresztyén kultúra — mint történeti produktum, ebből a szempontból — önmagában nem érték. Nemzeti, nemzed nyelvű kultúránk pedig leginkább eszköz.61 A kultúra, mint életet irányító elv ugyanis egy jelrendszer, egy nyelv, az a maga szőtte háló, melyben az ember függ.62 59 Az asszimiláció szó, és az azzal jelölt élethelyzet sajnálatos módon a nacionalizmus 19. századi formájában egyfajta depravációs jelentéssel telítődött, s azóta a közép-kelet európai nemzetállamok gondolkodásában így is rögzült. Ennek nyomán a közgondolkodásban az asszimiláció mint egzisztenciális veszélyeztetettség tételeződik, melyben az eredeti - történetileg kialakult, és éppen ezért értékkel telítődött - identitás felszámolódására kerül sor. Ezt az olvasatot azonban ideje volna legalábbis felfüggeszteni. Eredeti értelmében ugyanis az asszimiláció a mindennapi élet velejárója, megértő tevékenység, hermeneutikai pozíció, melynek eredményeképp az individuum — vagy közösség — átértelmezi ugyan magát, de ezzel mind az asszimiláló, mind az asszimilálódó fél gazdagodhat, s képessé válhat az új élethelyzetben az élet folytatására. 60 Mt 28, 18-20. 61 A nemzeti, és anyanyelvi kultúra és az egyház identitásának összefüggése szintén visszatérő probléma, aminek tárgyalása — tekintettel tetemes irodalmára — most nem lehet feladatom. Az azonban fontos, hogy mivel a valóságot/kultúrát nyelvileg konstruáljuk, és Isten ebben a valóságban/kultúrában nyilatkoztatja ki magát, birtokolnunk kell a nyelvet, hogy megértsük — pontosabban eredeti nyelvén megértve saját kultúránkban interpretálhassuk — Isten Szavát. Ez reformátor eleink felismerése is, és ebből következik az anyanyelvi kultúra fejlesztésére, ápolására tett erőfeszítésük. Azt viszont látnunk kell, hogy Károli nem azért fordította le a Bibliát, hogy megteremtse a magyar irodalmi nyelvet... 62 Ld. Geertz, Clifford: Sűrű leírás. Út a kultúra értelmező elméletéhez. In uő. Átértelmezés hatalma. Budapest, 2001, Osiris Kiadó, 196. p. 48
