Sárospataki Füzetek 6. (2002)
2002 / 2. szám - MÚLTUNK - Berényi József: Száz szilánk
75. A dobott férfi Negyven éves. Atléta termet, megnyerő arc. Jól öltözött. Felesége, 3 gyermeke, jó állása van. Viszonylag harmonikus az életük, bár keveset foglalkozhatnak egymással. Napjaik csupa rohanásban telnek. Egy reggel arra ébred, egész jobb oldala lebénult. Hosszú hónapok telnek el, mire nehézkesen járni tud. Makacs a betegség, de karjában is megindul a gyógyulási folyamat. Az asszony egyre türelmedenebb. Átlátszó ürügyekkel többször kimarad. Aztán nem is tagadja: „dobta” férjét. A férfi összeomlik. Elmondhatatlanul szenved. Szereti feleségét, félti gyermekeit. Egy nyári délután kivánszorog a város főutcájára. Megáll egy könyvárus bódé előtt. Az eladó jó ismerőse. Kiömlik fájdalma. „Elemésztem magam” — mondja. Abban a percben szólal meg a Nagytemplom harangja. Ismerőse odaküldi. A férfi döbbenten meg- vallja, hogy soha életében nem volt istentiszteleten. „Próbáld meg!” — hangzik a bíztatás. A hetenkénti, csütörtöki evangélizáción Jézus hívja a „megfáradtakat és megterhelteket”. A szolgálat után a férfi odajön hozzám. Beszélgetést kér. Másnap délután lakásomon találkozunk. A beszélgetés részletei, sőt tartalma is, elhalnak a lelkigondozó szívében. Együttlétünk végén úgy érzem, megkérdezhetem: „Laci! — nem tudnánk-é hálát adni Istennek?” Gondolkodás nélkül, lelkesen feleli, hogy adjuk. Aztán vergődik, mégsem nyílik meg ajka. Végül megszólal — megvallom, ilyet soha nem éltem át — szinte szégyenkezve kérdezi: hogyan szólítsa meg Istent? Mondom neki: „Uram, Istenem, vagy Mennyei Atyám”, mindegy. Töredezetten, de mélyről fakadóan elhangzik egy üdvösségre talált ember első hálaadó imádsága. 76. Döbbenetes felszólítás Jóska bátyám! Most nem csak a magam nevében beszélek, mondja a főorvos, kis szobámban. Arra kérünk, szakíts karizmatikus barátaiddal, különben a jövőben „nem mehetünk együtt”. Szinte szó szerint emlékszem szavaira, any- nyira megrendítettek.
