Sárospataki Füzetek 6. (2002)

2002 / 2. szám - MÚLTUNK - Berényi József: Száz szilánk

mároztak a felszínre került magvakból. Kutatniuk sem kellett, hol találnak ilyen csemegét.

Késő délután van. Átmegyek Piroska nénihez. Szívemben ott van a néma esdeklés: Uram, nehogy méltatlanul viselkedjem, mert az indulataim ugyancsak ágaskodnak.

Drága Piroska néni! — kérem lefojtott hangon, ne tessék már kiengedni a tyúkokat. Elveteményeztem, nagyon sok kárt tesznek. Népes a család. Látom, hogy a kis összeeszkábált drótkapu tárva-nyitva van. O mégis fogadkozik: nem engedem én kedves! — dehogyis engedem. Még azt is hozzáteszi, hogy ilyenkor már nem is szabad. A hangos bemondó is többször hirdette a tanácsháza tetejéről.

De hát most is nyitva van a kiskapu! — fakadok ki keserűen. A tyúkok meg ott vidámkodnak az én kertemben.

Óh, kedves — folytatja zavartalan nyugalommal — a kapu csak azért van nyitva, hogy haza tudjanak jönni! Estefele van már, nemsokára elülnek.

30. Évikével imádkozom

Évike tesd-lelki fogyatékos. Egyetlen gyermek. Szülei értelmiségiek. Ahogy állítják, akkor lettek meggyőződéses ateisták, mikor kiderült kislányuk gyógyíthatadan betegsége.

A nagymama neveli kis unokáját. A szülők megpróbálták legalább írni, olvasni megtaníttatni, nem lehetett. Borika nénit gyakran felkerestem. Beszélgettünk a napi Igéről, együtt is imádkoztunk. Néha, a kislány is bekapcsolódott. Szinte megrendültem, mikor először hallottam őt nyelvtanilag erősen kifogásolhatóan, mégis értelmesen imádkozni.

Egy alkalommal csak néhány percre érkeztem benézni hozzájuk. Gondoltam pár mondatot váltunk a nagymamával. Évike az asztalnál ült. Odaszólt hozzám: „Pap bácsi — a tiszteletest nem tudta könnyen kimondani —, a Bibliát.”

Szégyelltem magam, nem volt nálam. Elővettem zsebemből az Útmutatót. Tiltakozott, hogy nem! A Bibliához ragaszkodott. El kellett kérjem Borika néniét. Felolvastam a napi Igét. Néhány egyszerű mondatot mondottam üzenetéről és kértem, hogy imádkozzunk.