Sárospataki Füzetek 6. (2002)

2002 / 2. szám - CENTENÁRIUM - Ladányi Sándor: A Magyarországi Református Egyház az 1930-as években

GS Sárospataki Füzetek 2002/2 8D

kább csak az egyesületek kereteiben jelentkezett. A Protestáns Egylet már 1870-1871-ben érzékelte a megújulás szükségességét, azonban ők azt a valláserkölcsi élet területén mozogva képzelték el, s nem a tisztább, mélyebb hiten alapuló, „a Jézus Krisztussal való belső közösségre” alapozva. A skót és német missziói társaságok már a XIX. század derekától próbálkoztak Magyarországon is munkálkodni, értek is el némi eredményt, de ennél többre volt szükség. Szabó Aladár és köre tevékenysége nyomán az 1880-as években megindult az ún. belmiss^ós mozgalom; több egyesülettel, szövetséggel. Ez a mozgalom azonban részben „import anyagból” táplálkozott, módszereiben is idegen volt, amely aztán nem mindig és nem teljesen tudott beleilleszkedni, meggyökerezni a magyar viszonyokban. Az egyházi vezetés részéről is kevés megértéssel, viszont annál több ellenállással találkozott. így aztán még inkább megmaradt egyesületi keretek között, amely egyesületek csupán erősebb-lazább szálakkal kapcsolódtak az egyházhoz, vagy esetleg annak „erkölcsi védnökségét” „élvezték”.

Ebbe a kiegyensúlyozottnak korántsem mondható szituációba robbant bele az I. világháború kitörése, s már az arra való készülődés is, amely egészen másfelé terelte a reformátusok — egyháztagok és egyházi vezetők — figyelmét egyaránt. Majd a háború elvesztése, a forradalmak felszínre hozták a régen lappangó, néha hangot is kapott problémákat, azonban az ország területének jelentős megcsonkítása, a% összeomlás után az egyházért felelősséget érző minden vezető és egyszerű tag, csoport, irányzat egységesen a legfontosabb kérdése a talpra állás, a kibontakozás lehetőségének keresése volt. (Természetesen ez nem „söpörte szőnyeg alá”, a már régóta esedékes egyházpolitikai reformokat, változtatások szükségességes voltát, „csupán” a konszolidáció kérdése került előtérbe.) Az „egységes” kifejezés azonban csupán a probléma látása-felvetése terén helytálló. A „megoldás”, a módszer tekintetében azonban már eltérőek a vélemények-elképzelések. Az 1920 elején, Takaró Géza kőbányai lelkész által Budapestre összehívott konferencián hangsúlyt kapott az a gondolat, hogy az „újjáépítés elvi megalapozásánál különös tekintettel kell lenni a kálvinizmusban, mint a keresztyénség legeszményibb történelmi típusában található princípiumokra”. (Ennek a gondolatnak az erőteljes hangsúlyozása és részletes kifejtése érdekében indult 1920. április 4-én a „Kálvinista Szemle” című hetilap, ebben a szellemben alakult meg 1921-ben — később azonban szélesebbre nyitotta kapuit — a Soli Deo Gloria Di-