Sárospataki Füzetek 5. (2001)
2001 / 2. szám - KÖNYVISMERTETÉS - Dékány Endre: Csohány János: Kirándulás a debreceni múltba
KÖNYVISMERTETÉS Csohány János: Kirándulás a debreceni múltba Elmúlt századunkban a szépíró és az újságíró már nem egymást kizáró fogalom volt. Gondolok például Ady Endre vagy Kosztolányi Dezső munkásságára. De a tudós és a jó ismeretterjesztő egy személyben még ma is ritkaság. Pedig ez sem lehetetlenség. Még a legmagasabb szinten sem. Gondolok Szent-Györgyi Albertre, Öveges Józsefre, Nemeskürty Istvánra. És kezemben új könyvével: Csohány Jánosra. Egyetemi tanár, kutató történész, a tudományok doktora - és újságíró. Tehát tanító. Nem iskolamester, hanem tanító, a szónak abban az értelmében, ahogyan azt a 16. században Bornemisza Péter értette. Ennek bizonysága Csohány János új könyve. Levéltári forrásokat szólaltat meg - és a debreceni református múltat kelti életre. Legalábbis annak néhány mozzanatát, hiszen az egész nem férhet bele ebbe a néhány képbe. Egy bizonyos értelemben azonban a vízcseppben is benne van az egész tenger. A legtávolabbi múltat idéző írásban a reformáció korában, 1560. december 27-én, János evangélista napján vagyunk Kassán - tehát kivételesen nem Debrecenben -, ahol akkor Huszár Gál, az országos hírű magyar nyomdász-reformátor volt a magyar prédikátor. Megismerjük a fejezetből ennek a régi János-napnak a különös történetét. Kétszáz évvel később - 1764-ben - már Debrecenben vagyunk. Egészen más a téma: hogyan védte meg a tűzoltó diákok becsületét a városi magisztrátus? A mai ember talán először is azt kérdezi: mi közük a diákoknak a tűzoltáshoz? Megtudjuk a könyvből, hogy a 17. század közepétől a kollégiumi diákok önkéntes tűzoltó társulata - professzori vezetéssel - segítette a polgárokat az oltásban, a jórészt gyúlékony anyagból épült városban oly gyakori tűzvész idején. A város és a kollégium történetében járatosabbak már bizonyára olvastak valamit arról, hogy mi volt a feladatuk tűzvész idején a machinásoknak, vízészeknek, horgosoknak, villásoknak, fejszéseknek és a különösen tekintélyes botosoknak. De azt például én magam sem tudtam, hogy miért nevezték - a latin nyelvtanból ismert szóval - gerundiumnak a mintegy 6 kg siilyú nagybotot. Nos: „a tréfás diáknyelv gerundiumnak nevezte el ezeket a ...szerszámokat, mert olyan nehezek, mint a latin nyelvben a gerundium nevű nyelvtani alak képzése". 169
