Sárospataki Füzetek 5. (2001)

2001 / 2. szám - TANULMÁNY - Malcom Muggeridge: A keresztyén társadalomnak vége - de Krisztusnak nem (Ford.: Hegyi Zita és Rácsok Gabriella)

A KERESZTYÉN TÁRSADALOMNAK VÉGE - DE KRISZTUSNAK NEM

menetét, mint ahogyan azt Gibbon tette az ezt megelőző Római Birodalom esetében. Itt most mindössze arra vagyok képes, hogy kijelöljem, milyen tényezők járultak hozzá az összeomláshoz.

Mindenekelőtt és legfőképpen egy belülről fakadó halálvágyat figyelhetünk meg a liberalizmusnak nevezett irány köntösébe öltözve. Szolzsenyicin egy nemrégiben a Harvardon tartott előadásában felvetette,10 hogy a liberalizmus a felvilágosodásra vezethető vissza, majd nagy lendületet vett az amerikai terjeszkedés ideje alatt, mind kulturális, gazdasági, sőt katonai téren is. Korábbi civilizációkkal is megtörtént már, hogy barbár hordák betörése nélkül tűntek el. A keresztyén társadalom saját intellektuális elitjének elméjében álmodta meg saját halálát. Barbárjainkat mi magunk termeltük ki, közpénzen iskoláztattuk őket, a médiából pedig arra kapnak buzdítást, hogy a keresztyén társadalmat fokozatosan lerombolják, annak minden értékét becsméreljék és helytelenítsék. Az egész társadalmi rendszer szétesőben van, Isten trónfosztására törekszik, minden biztos tartópillért aláaknáz. Mindez - milyen szépen is hangzik - az egész emberiség egészségének, jólétének és boldogságának a nevében történik. Azt hiszem, ez az alapképlet az, amin egy majdani Gibbon megütközik, mint a keresztyén társadalom hanyatlásának és elestének jellegzetességén.

További részletekkel is szolgálhatnék, de önök is nagyon jól tudják folytaüú: a nyugati népek közötti belső konfliktusok, a nyugati hatalom és befolyás csökkenése, a Brit Birodalom - amelyikbe én is bele- születtem - összeomlása. Azzal dicsekedtünk régebben, hogy ez egy olyan birodalom, amelyikben a nap sosem nyugszik le, mostanra pe- dig egy olyan nemzetközösséggé vált, ahol a nap sosem kel fel. Ide jutottunk. Azt is önökre kell bíznom, hogy a nyugati művészet és irodalom kulturális hanyatlását elemezzék. A nagy civilizációk körforgásában a művész papként kezdi, és bohócként vagy pojácaként végzi. Sok példát lehetne hozni erre a pojácaságra a huszadik századi művészetben, irodalomban és zenében: Dali, Picasso, John Cage és Beckett.

Gondoljunk csak a túlzott, megszállott tévénézésre. Egy átlagos nyugati ember naponta négy órát tölt televíziózással - ami annyit jelent, hogy életéből tíz évet a tévé képernyője előtt ül -, jóval többet, mint amennyit olvasással, beszélgetéssel és más irodalmi tevékenységgel. Húsz évvel ezelőtt volt a televízió feltalálásának huszonötödik évfordulója, amiről inkább úgy kellett volna megemlékezni, hogy

10 Alekszandr Szolzsenyicin, A World Split Apart - tanévzáró beszéd a Harvard Egyetemen, 1978. június 8. (New York: Harper and Row, 1978), 47-51.

21