Sárospataki Füzetek 5. (2001)
2001 / 1. szám - RÉGISÉGEK, EMLÉKEK - Horváth Barna: Pályánk emlékezete VIII.
Horváth Barna mellé ültem a vonaton. Nem volt még püspök, csak esperes, de tekintélyének nem ártott, hogy később is csak Lajos bácsinak szólítottuk. A hosszú beszélgetésből csak az maradt meg, ami jó tanácsa volt: "foglalkozzál az imádság-irodalommal." Akkor ezt még nem értékeltem igazán. Talán nagyobbra láttam és túlságosan paposnak találtam a gondolatot. Pár év múlva Szőnyi György ebből a témából írta disszertációját és bele is vett néhányat imádságainkból. Akkor lehetett látni, hogy Lajos bácsi jó tanácsot adott. Az is előttem van, amikor a Ráday Kollégium udvarán járva ezt mondta: "Nem hívunk Barnám, de szeretettel várunk." Ebből érteni lehetett azt, hogy a Tiszáninneni Egyházkerület kész befogadni, de szabadon hagyja a személyes döntés sávját. Nem csábít, nem von el jobbnak gondolt lehetőségektől, de ha már van elhatározás, akkor lehet jönni, mintha hazajönnénk. De hát mi késztetett erre a körjáratra? Előbb Debrecenbe, majd két év után Pestre és onnan vissza a helyreállított Tiszáninneni kerületbe. Politikailag priuszos emberként ésszerűnek látszott mielőbb kikerülni a rendőri felügyelet látóköréből. Ha már nem mentem Nyugatra, amíg lehetett, a néhány napos nyitott határ idején, és ha már a hivatás elől való menekülés jónási kudarcát már megéltem, ideje lett az elfogadásnak, a vállalásnak, az elmenésnek. "Bezároltattál, Uram engem..." - mondhattam Babits Jónásával, hozzátéve az örök tanúságot: "Most már tudom, hogy nincs mód futni tőled, aki nem akar szenvedni, kétszer szenved." Később, amikor már szerencsi segédlelkészségből önálló lelkészi állásra vágytam és felkerestem Patakon Lajos bácsit, széles mosollyal bocsátott el és azt mondta: "Barnám, forró drót..." Akkoriban vált ismertté ez a fogalom a hidegháborúba merevedett nagyhatalmak első közeledési jeleként. A mi kis viszonylatunkban olyasmit jelentett, hogy telefonálni fog, vagy fogunk, ha lesz valahol üresedés. Eljővén szülővárosomból Budapestről természetesnek gondoltam és sokáig hangoztattam is, hogy vidéken is lehet és kell élni. Ondról gyalog menve Szerencsre, gyönyörködtem a dombokkal ékes tájban és hamar rájöttem, hogy otthon érzem magam ebben a nyugodt jelentéktelenségben. "Bántja lelkem a nagyváros durva zaja..." idéztem Ady Endrétől és csodálkoztam azon, hogy ez a negatív életérzés, amit a költő megfogalmazott, milyen kapóra jön, ha valami sorsszerű döntést akarunk igazolni. 176
