Sárospataki Füzetek 4. (2000)
2000 / 1. szám - TANULMÁNY - Dr. Horváth Barna: Pályánk emlékezete
PÁLYÁNK EMLÉKEZETE A mádiak felfogták a szavak értelmét, megsértődtek, mert úgy vették, mintha a kérdéses eshetőség az esperes által is elfogadott meggyőzés lenne. Őket ne fenyegesse senki Barcikával, mikor csak papot akarnak választani. Ez jogukban áll vagy nem? A jog kétségtelenül megvolt, csak nem illett élni vele. "A fortélyos félelem" aztán úgy igazgatta a dolgokat, hogy szegény Kálmán bácsi is szembekerült a hatalommal. Járdát építettek a parókia előtt, és ő követvén a régi szokást, írt néhány sort az utókornak. Úgy hírlett, hogy ezt az ártatlan írást beletették a betonba, mint afféle palackpostát, amit ha megtalál majd valaki, örülni fog az üdvözletnek. Valaki ezt bejelentette illetékes helyen, a járdát felbontották, de miután nem bizonyult a levél izgatásnak, levették napirendről, de még Kálmán bácsit is az esperességből. Engedély nélkül ugyanis még az utókorral se volt szabad levelezni. Zergi Gábort Péter János püspök iktatta be. Amilyen tisztességesnek számított volna ez, olyan hátrányt is jelentett, mert meg kellett győzni a híveket arról, hogy a nagytiszteletű püspök tulajdonképpen jót akart a módiaknak, és amit akart, az sikerült is. Mostanra már nem kérdés ez, annál is inkább, mert Gábor bátyánk lelkipásztori szolgálata több évtizedre szólt, és teljes elismerést nyert az által is, hogy Zemplénben esperesnek választották, a pataki teológián is tanít. Én magam is sokat tanultam tőle az évek során. De a leghálásabb azért vagyok, hogy a korkülönbség ellenére mindig nyitott parókiával fogadott. A parókiák mint afféle indóházak működtek akkoriban, egyéniségek lakták, akiket jó volt felkeresni. Személyiségfejlődésünk nagyban függ az időről-időre elvégezhető méréseredményektől. Egy több évtizedes kapcsolatban mindig újonnan szembesülünk önmagunkkal. Míg a kávét isszuk és esetleg füstölünk, meghányjuk-vetjük ország-világ dolgát. Klára asszony derűje, magyar szakos tanári érdeklődése mindig jó irányba vitte komorságra hajlamos eszmélődéseinket. Sok szép óránk telt így a mádi parókián, és túlzás nélkül állíthatom ma is, hogy a jóra való készség, a lelki és szellemi értékek kibontogatása eszményi példát adott arra, hogy milyen legyen a parókiális élet, ha sikerül a pályán maradnom. De mások is hozzájárultak ehhez a parókiális mintavételhez. Dr. Szabó Lajos Taktaszadán, Kiss Pálék Prügyön, Faragó György Szerencsen, Tóth Alberték Tiszalúcon parókiáikkal, mondhatni: megannyi nagykövetsége az Úrnak, ahol a külső világ szorításában olykor nélkülözések közepette is megőrizték a tisztességet és az emberi formát az egyéniségek sokféleségében. Egyik nyáron már debreceni teológusként Prügyre mentem kerékpárral, hogy felolvassam Kiss Pálnak egy novella kísérletemet. Jól esett több évvel idősebb “bátyám” nyíltszívű fogadása. Ő már lelkész volt Móricz Zsigmond falujában és nagy filozófus. Volt képem előállni valami karcolattal, ami egyik szeretetotthonunk lakóinak életéről szólt. Azt kerülgette az írás, hogy van-e valami értelme a fogyatékosok életének, és hol térül meg az a reménytelen foglalatosság, amivel őket Jézus nevében körülveszik. Már nem emlékszem, hogy az abnormitás riasztó képeivel hová lehetett megérkezni. De arra az egy szóra, ami a bírálat volt, ma is. 127
