Sárospataki Füzetek 4. (2000)
2000 / 1. szám - TANULMÁNY - Dr. Horváth Barna: Pályánk emlékezete
PÁLYÁNK EMLÉKEZETE élt még néhány évet a nagy vidámság után. Az, hogy most emlékét felidézem, jólesően bizonyítja, hogy a megnevettetés tehetségét is lehet ünnepelni, főleg ha nem valami alantas kétértelműségből meríti anyagát. Amikor 54 telén még gimnazistaként ellátogattam Debrecenbe, és ott találtam a pataki exodus végzős diákjait vidáman és erőteljesen, kedvet is kaptam az odamenetelre. A második emelet folyósóvégi szobájából harsogó nevetés hullámai csaptak ki, és betöltötték az egész házat. Előttem járó nagyok múlatták ott a világi lét visszásságait: Czinke Zoltán, Móré László, Makó Dezső és még mások, akiktől megtanultuk, hogy a közösség ólmelegében magányérzetünk feloldható. "Hittel és humorral" - mondta valaki, és akkor még nem is tudtuk, hogy életre szóló muníciót kapunk ott az élet Urától mindenféle méltatlanságok elviseléséhez. Évtizednyi idő kollégiumi intemátusokban olyan nevelési tényezőnek bizonyul, amivel zártabb közösségben is - börtönökben - megáll, ill. megül a "legvidámabb barakk" népe, ha van hite és humora. Országnyi nép sínylődött akkor az osztályharcos ideológia mániájának kényszerhelyzete egyszerre lehetett sírni és nevetni a dolgokon, és akik átmentek a forróbui jegesre váltó fürdőn, megedződtek egy életre. Ráéreztem talán magam is arra az igazságra, hogy "ki szépen kimondja a rettenetét, azzal föl is oldja." /Illyés/ Már akkor úgy éreztem, hogy kimondásra és feloldásra születtem. Ez megnyilvánult abban is, hogy diákköri rendezvényeken saját kis karcolatokkal szerepeltem, és novellaszerű írásokkal is próbálkoztam. Az utóbbinál mindig leállt a folyamat, mert utánérzéseken kaptam magam és fényképszerű leírásokon. Valaki megsúgta, hogy ez nem jó, és egyébként is a szocialista realizmus osztályharcos konfliktus-ábrázolása lebegett a szemek előtt. A nagy irodalom megigézett, a legújabb koré pedig silány utánzatnak tűnt. Az öncenzúra, a hamis lelkesültség és az, ahogy kilógott a lóláb a kortárs pályakezdők, vagy a rafinált vének irományaiból, elvette a kedvem az íróságtól. Nyilvánvaló volt, hogy több tehetség kell ahhoz, hogy valaki átgázoljon a politikai követelmények szemétdombján. Aztán még az is kell, hogy ismerje az életet, és prófétai hevület támadjon benne az álságos közállapotok megtagadására. Akkoriban két teológus társunkat menesztettek, mert vizsgadolgozatukban véleményt nyilvánítottak, más véleményt, mint amit az egyház jövőjéről és működéséről a szólamvezetők diktáltak. Sokat töprengtünk ez időben barátommal, Csikós Jánossal, akit a miskolci egyetemről származása miatt küldtek el, és a teológiára jelentkezett. Nem éreztünk először nagy elhivatottságot. Jó pár év kellett hozzá, hogy a hamis lelkesültség világából kilábaljunk, és el merjük hinni, hogy még ma is és mindig a Názáretinek van igazsága, mert O maga az Igazság. Adott Isten igaz barátokat. Nem lenne talán ildomos megnevezni egyet, aki magas tisztségben van, pedig a hivatásérzet kialakulásában a legtöbbet neki köszönhetek. Mádi segédlelkészsége idején gyakran találkoztunk, és beszélgetéseink egy idő után magasabb szintre emelkedtek. Hét év volt köztünk, de ez nem bizonyult akadálynak abban, hogy együtt járjunk az igazságkeresés ösvényein. Negyven év távolából jó visszaemlékezni a sok 125
