Sárospataki Füzetek 4. (2000)
2000 / 1. szám - TANULMÁNY - Dr. Horváth Barna: Pályánk emlékezete
PÁLYÁNK EMLÉKEZETE csak valami félálom volt az, amikor a zárkaajtó helyén vakító fényességet láttam, és feltűnt egy karcsú nőalak, akiben azt a debreceni teológát véltem felismerni, aki akkoriban biztosan imádkozott értem. A jelenség mint látomás csak egy pillanatig tartott, és férfihangon közölte: "NEM LESZ HIÁNYOD SEMMIBEN". Gondolhatnánk, hegy ideglázas félálomban könnyen megtalálják az embert az ilyesféle látomások. Csakhogy néhány nap múlva, egy délelőtt jöttek értem, és egyenesen Gönczi főügyész szobájába vittek, ahol a látomásbeli teológa várt, akit azért nem nevezek meg, mert másvalakinek lett a felesége és külföldön él. Ez a leány vette a bátorságot és menyasszonyomnak mondva magát, beszélőt eszközölt ki soron kívül, mondván, hogy Debrecenből jött fel meglátogatásomra. A főügyész annyira hatása alá került a kérelmezőnek, hogy saját hivatalában engedélyezte a találkozást. Zavarban voltunk, mert olyasvalami történt, amit az evangélium így fogalmaz: "...börtönben voltam és eljöttetek hozzám." /Mt.25:36/ Annyira nem ihletett ez a meglátogatás az akkori börtönvilág személytelenre szabott rendjébe, hogy a megelőző látomással együtt jó és segítő erők mozgására hívta fel a figyelmet. A látogatás 10 percig ha tartott, tétova mozgásokból állt. Az irodában lévők úgy tettek, mintha nem figyelnének beszédünkre, mi pedig úgy tettünk, mintha valóban menyasszony-vőlegény lennénk. Aztán elköszöntünk, és a következő években hagytuk beteljesedni a törvényszerűséget, miszerint nem azt vesszük feleségül, aki áldozatos szeretettel ragaszkodik hozzánk, hanem azt, aki rendeltetett. Újra eltelt néhány nap esemény nélkül, s közben a zárkatárssal esélyeinket latolgattuk. Nem tudtuk, hogy jó-e az, ha napokig nem is szólnak hozzánk. Utóbb megtudtuk, hogy a nyomozás folyik addig is, amíg látszólag szélcsend van. De közben a kegyelem jó erői is munkálkodnak. Egyik délután végre hívattak, és ha jól emlékszem, egy Kelemen nevű főhadnagy elé vezettek. Magas, elegáns, szimpatikus megjelenésű férfi volt. Lehet, hogy ő mondta meg a nevét, de valószínűbb, hogy a felvett jegyzőkönyv aláírásából tudom. Szépen elbeszélgettünk. Ez úgy értendő, hogy minden érdekelte: gyermekkor, irodalom, nyelvészet, teológia, a delikvens belvilága, s az, hogy mit vállal az első kihallgatáshoz képest. Intelligens ember lévén, hamar átlátta, hogy ez a szervezkedés nem az államrend megdöntésére irányult, hanem arra, hogy a kegyelet jelzéseivel mutassa meg a nép, hogy nem felejti el áldozatait. Az első kihallgatáshoz képest ez inkább lelkigondozói beszélgetéshez hasonlított. Nem ijesztgetett, nem sanyargatott, nem próbálta felsrófolni a témát. Úgy beszélt, mint ember az emberrel, s hogy ez nemcsak taktika volt, az abból is látszott, hogy jó minősítéssel egyengette utamat kifelé, vissza a polgári életbe. Empátiával kezelt, de óvatosan, mint aki tudja, hogy nagyon könnyű volt akkoriban átkerülni a pult másik oldalára. Egyszer így szólt:- Most befejezzük, mert angol órára megyek. Segítene nekem alkalom adtán a házi feladat megírásában?- Természetesen - válaszoltam és gondoltam, hogy ez csak egy ötlet a 121
