Sárospataki Füzetek 4. (2000)

2000 / 1. szám - TANULMÁNY - Füsti-Molnár Szilveszter: Csak a hasonló ismerheti meg a hasonlót

Csak a hasonló ismerheti meg a hasonlót

Isten és a kozmosz változhatatlan és eredetére nézve egy3

A II. század a neoplatonikus bölcseletben találta meg a kapcsolódási pontokat, ezen belül azonban fő feladata az apologetizmus volt.5 6 7 Aztán az ókori hagyomány tovább gyűrűzött a III. és IV. század teológiájában is, és egyfajta platonikus örökségként a következőkben foglalható össze:

a) A valóság isteni megalapozása. A természetben és szellemiségben mindenütt az isteni logosz (értelem) rejtőzik.

b) Az arche (eredet) kérdése a változó dolgok összefüggésében. Hogyan lett a káoszból kozmosz?

c) A teljes valóság végső egységének kutatása (deduktív módon ).

d) Az arche egységes alapelvként való meghatározása mint minden okozatnak az oka.8

e) Isten mint első ok az emberi megismerés számára megközelíthetetlen, felfoghatatlan. Ez volt a platonizmus alapmeggyőződése.

A zsidó-keresztyén kinyilatkoztatás részben elfogadja, beilleszti tanításaiba a platonikus bölcselet állításait Istenről, különösen is az egyre és vál- tozhatatlanra vonatkozóan. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mennynek és földnek teremtőjében, a mindenható Istenben csak első okot láttak volna, hiszen a hit tanúságtételében nem lehet pusztán bölcseleti aspektusokra építeni. A cél a patrisztikában sokkal inkább az volt, hogy átvegyék az ókori bölcseleti hagyományokat, és ezeket transzformálva asszimilálják az isteni kijelentés alapján. Az istenkérdést illetően ez elsődlegesen két nagyon fontos irányba mutat tovább: a szerető és személyes Isten irányába.9 Egészen a XX. századig kísérletek vannak arra, hogy értékeljék ezt a korszakot és benne a platóni isten-idea tant. Harnack mondja, hogy a platóni gondolatok a keresztyén teológián belül a teológia hellenizálódásához vezettek, ami átszövi az egész dogmarendszert. Harnacknak sok tekintetben igazat adhatunk abban,

5 A rövid, összegző elemzés csak a témánkkal kapcsolatos háttér-információkat tartalmazza. Az itt használt és a további irodalomhoz lásd Theoder Schneider szerkesztésében: A dogmatika kézikönyve (Vigillia; Bp. 1996), azon belül is az I. kötet harmadik fejezetét: Dogmatörténeti fejlődés

6 Gondoljunk csak Jusztinoszra, Theophiloszra, Melitora, Kelemenre, Ireneuszra vagy Origenészre.

7 Az egészből visszakövetkeztetünk az eredetre.

8 Ha az arche változatlan, akkor mozdulatlan és szenvedésre képtelen.

9 Meg kell jegyeznünk, hogy az ókori teológia is felismeri többé-kevésbé ezt az utat, hiszen Alexandriai Philon az Isten változhatatlanságát az Isteni hűségnek rendeli alá, így egy olyan dialektikus Istenkép jelenik meg, amelyben Isten válaszol, „változó” Isten, aki képes együtt szenvedni másokkal.

101