Sárospataki Füzetek 3. (1999)

1999 / 1. szám - Nagy Károly Zsolt: "Tört tojásnak felső fele"

következtében - Zeusz parancsára az év egyharmadát Perszephonénál az alvilágban, egyharmadát szerelménél a földön tölti. Mivel a maradék egy- harmaddal szabadon rendelkezhetik, azt is Aphroditénél tölti. Már ez a momentum is - az alsó és felső világ közti periodikus átjárás - a halálfeltámadás fogalomkörének megjelenítője. Adoniszt vadászat alkalmával egy vadkan darabokra szaggatja - ugyanúgy, ahogy egy elbeszélés szerint Oziriszt is. (A vaddisznó a sötét, romboló indulatok általános megtestesítőjének számított. Érdekes ez összefüggésben a vaddisznónak a magyar történelemben ismert szerepe.) Aphrodité keservesen siratja szerelmét s könnyeiből szellőrózsák fakadnak, majd a halott testéből jövő vért nektárral hinti meg és ezzel tavaszi hériccsé (adonis haestiralis) változtatja. Mint a meghaló és feléledő természet szimbólumát ünnepelték évről-évre ősszel Adonisz halálát, tavasszal pedig visszatérését az életbe. Az őszi ünnepen Athénban nagy sírás, jajveszékelés és gyászdalok éneklése kíséretében kitették mindenütt az elhaltak képeit. Alexandriában fényes keretek között, örömünnepen ülték meg Aphrodité és Adonisz szent nászát, majd - itt rögtön másnap - sírva vitték a tengerhez (!) és mártották bele Adonisz szobrát, jelképezve ezzel a halottak birodalmába való visszatérését. Az asszonyok ősszel és tavasszal ún. Adonisz-kertecskéket készítettek, ami abból állt, hogy kis cserepekbe gyorsan felnövő és elhervadó virágokat ültettek s a kikelő virágok közé kisméretű Adonisz képet tettek. Miután a cserépnyi kertecske elhervadt, mindenestül vízbe dobták.

Sok hasonló példát lehetne még említeni, azonban most utoljára a babiloni Marduk/sumer Amar-Utu-ke kultuszát szeretném bemutatni az abban központi szerepet játszó tavaszi Akitul2-újév ünnep kapcsán, melyet a napéjegyenlőség idején (níszán havában) tartottak. Tartalma egyfelől Marduk születéséről, másfelől a sötétséggel, a káosszal vívott harcáról és az azok feletti győzelméről s ehhez kapcsolódva a világ teremtéséről valamint Marduk haláláról és feltámadásáról szólt - s egyes magyarázók szerint ezek mind ugyanazt jelentik. Ezekhez kapcsolódott még a királyságnak a bűnöktől való megtisztítása is. Marduk a „Napbika”, „Napborjú”, „Napgyermek”, az élet ajándékozója, a világteremtő s a világ ura. Apja Ea/Enki „a föld ura”, az „alsó ura”, a vizek, források istene. Felesége Szarpánitu „az, aki a magokat teremti, és ragyog mint az ezüst” (ezüst = a Hold, azaz a nőiség, víz, termékenység férne). Az „Enuma elis”, az újév ünnep szövegkönyve, a világteremtés és a világrend eposza így beszéli el Marduk világteremtő tevékenységét: „Marduk Éától fogant ‘Apszu hajlékában’, amelyet Éa emelt Apszu ... elpusztítása után.”13 Apszu (akkád, sumer nevén Abzu) a földet

12 Ugyané néven, ugyanez időpontban ünnepelték a sumer Innani - Dummuzi istenpáros hagyományából eredő akkád Istár - Tammuz ünnepét, melyen eljátszották a király - mint Tammuz - és egy papnő - mint Istár - főszereplésével a két isten hierosz gamoszát, amely a természet tavaszi újjászületését eredményezte. Hasonló tartalmú hierosz gamosz Mardukkal kapcsolatban is történt.

13 Mitológiai Enciklopédia. 1. Gondolat, Budapest. 1988. 512. p.

67