Sárospataki Füzetek 3. (1999)

1999 / 1. szám - Dr. Horváth Barna: Pályánk emlékezete (III.)

Otthon szívesen fogadták a hozzám jött barátokat. A mádi ház csöndjében mégis többször elhangzott olyan értelmű intés, ami igyekezett visszafogni a túlzott barátkozást. Talán érezték szüleim, hogy lázadásom viharfelhői gyülekeznek. Nem tudtunk még a Sturm und Drang-ról, vagyis, hogy neve van az iijonti elrugaszkodásnak. Csak az tűnt fel, hogy otthonunk belvilága nem illik a külvilágba. A szülői tekintély nevelési célkitűzései egyre idegenebbé váltak. A felvázolt eszményképek fárasztóak és unalmasak lettek. A "hol éltek ti?" jeligéjű konfliktusok egyre gyakrabban jelentkeztek. Több rétege is kialakult a megkülönbözésnek.

Először észre vettem, hogy túl kevesen vagyunk mi együtt két nagy családból. Édesanyám, Simon Katalin, Püspökladányból származott, Debrecenből került Pestre és varrónőként működött házasságáig. Nagyapám Simon Béla, felesége Fazekas Agnes volt. Nyolc gyermeket neveltek fel, akik név szerint Irén, Gyula, Sándor, Katalin, Rózsa, István, László és Ilona. Életük nagyobb része két világháborúval keretezett és mindenféle nélkülözéssel megpróbált. Ezzel is magyarázható a szétszóródás, a nem ismerés, az a megdöbbentő visszametsződése az életfának, ami magyarságunk biológiai Trianonját is felidézi. Mert 4 gyermeknek egyáltalán nem lett utódja, a másik négynek pedig, ha jól számolom, mindössze 6. Amíg élt a pesti nagymama és állt a Lenin krt. 51. III. e. 3., olykor véletlenül összefutottunk és megcsodáltuk egymást, temetésen is találkoztunk, de senki nem tett fogadalmat arra, hogy most már majd jobban fogja keresni a rokonságot. Azért is értékelem nagyra kisebbik fiúnknak, Barnabásnak azt a buzgalmát, amit kifejt a családkutatás terén. Felkereste ugyanis a még elérhető rokonokat, családfát szerkesztett, mint afféle történész-nyomozó. így most már tudhatjuk majd, hogy hányadán állunk. A Horváth ágon 4 gyermek után 10 utód lett, de ezzel se dicsekedhetünk nagyon, mert 6 gyermekkel csak Béla bátyánk javítja a statisztikát.

Az, hogy sokan lehetnénk, de kevesen vagyunk, akkor tűnt fel, amikor a hitélet nagy nyitottságában elkezdtem számon kérni a barátokat és a rokonságot. Zárkózott életünk nagy csendje elkezdett nyugtalanítani. S ha megkérdeztem, hogy miért nem jön ide senki, olyasmi volt a válasz, hogy "nem fogadunk". De miért nem fogadunk? Azért, mert "érdekemberek" jönnének mindig. "Majd megismered az embereket"... Ez a sokat sejtető jövendölés felkeltette a figyelmet az emberek tanulmányozására. Rájöttem, hogy nincs az embernél érdekesebb. Ellentmondásai a kispolgári lét zárkózottságában is kifeszülnek.

Nálunk sem úgy volt, ahogy az előbbiekből gondolható, hogy valóban senki nem jött, hanem úgy, hogy társasági életet nem éltünk. Amúgy nagyonis jöttek, mindenféle ügyekben tanácsot kérni, kérvényt megíratni, nyugdíjjogosultság hiányzó éveit kikutatni. Apa, mint Pestről hazatelepült "hivatalos ember" szívesen segített a hozzá fordulókon. Idős

145