Sárospataki Füzetek 3. (1999)

1999 / 1. szám - Dr. Horváth Barna: Pályánk emlékezete (III.)

egy tíz éves gyerek is megérti és felfoghatja az új jelszót: "Ne együk meg az aranytojást tojó tyúkot."Ezt az az országvezető hirdette meg, aki a fordulat éve után egyre inkább elhatalmasodott és a tömegek ragadozó ösztöneire apellálva, a NÉP nevében osztályharcot hirdetve, feldúlta az amúgy is törékeny társadalmi békét.

Későbbi keletű, de ide kívánkozó az a felismerés, hogy én is a népből való vagyok. Nagyszüleim apai ágon földművesek voltak. Igaz, nem agrárproletárok, hanem kisbirtokosok, akik nehéz kétkezi munkával vették meg függetlenségüket. Nagyanyám, Keresztyén Erzsébet, szívesen kuporodott le a küszöbre és mesélt legendás történeteket, amikor már pataki diákként egyedül is ellátogattam hozzá. Nagyapára csak úgy emlékszem, mint aki ült egy nagy székben, mint Michelangelo híres Mózese Rómában. Igaz, nem nézett kihívóan, inkább szelíd közönnyel, nem felemelt fővel, hanem csak egyenesen és kevés mozdulattal, mintha portréfestőnek ülne. Tíz éves voltam, amikor meghalt, elmentünk egymás mellett. Nagyanyám 12 évvel élte túl, úgy hogy mindkettőjüket a 82 év választotta meg e földi világtól. Mi maradt emlékül? A nagy eperfa a szegényes házikó előtt és az "első ház", a tiszta szoba, aminek még földes hűvösében le- és felszedett gyümölcsök illatoztak, várva, hogy piacra kerüljenek. Többször is láttam a törékeny kis öregasszonyt jókora batyuval a hátán, amint Szerencsre ment a piacra, hogy egy kis pénzhez jusson. Ez a látvány rögzítette bennem, hogy népi gyökereim vannak. De amikor 1958-ban nem mehettem el temetésére, mert éppen börtönben voltam politikai előzetesként, akkor már biztosan tudtam, hogy itt a néppel és a politikával egyképpen baj van.

A patakiság úgy kezdődött, hogy apával felkerestük Palumby Gyula bácsit, akinek rokonságában mádiak is voltak. A derűs, mindig viccrekész és szójátékokban bővelkedő fiatal tanár nagy benyomást tett rám. Történelmet tanított és kiszínezte, széles mosolyával kiszorított belőle minden komorságot. Pedig 47-ből 48-ra váltva, a fordulat évében már sejteni lehetett, hogy nagy változások előtt állunk. Pataki iskolánk még éppen ébredőben volt a háború utáni aléltságból és minden reménye megvolt arra, hogy vidéki elszigeteltségéből kikelve, angolszász orientációval megnövelve hírnevét, európai távlatú nevelési intézménnyé válik. Gyula bátyánk mindent meg is tett ezért és tehette, mert neki kapcsolatai voltak. Pestről hozott kis- és nagypolgári diákanyaggal töltötte fel a libazsíros falusi gyerekekből verbuvált ifjúságot. Nem volt kiírva, de tudtuk a jelszót: Tessék keveredni! A Kis és Nagy Józsefek olykor még tájszólással jelentkező csoportjait Gyula bácsi feltöltötte egy más típusú értelmiségi gyermekanyaggal és mondhatni, hogy országos kísérletbe kezdett. A Maczner, Koliner, Gerendás, Patak, Boros-Tóby, Sombor, Kerék névsor is mutatja, hogy a fővárosból Patakra jött ifjúság öröklött és szerzett intelligenciája mint egy keverőüzembe lett beöntve a falusi vagy vidéki többség közegébe. Az lehetett a nevelési cél, hogy az urbánusok és

137