Sárospataki Füzetek 2. (1998)
1998 / 2. szám - Dr. Barcza József: A reformáció emléknapja és Tisza István
kivégző osztag - agyonlőtte.7 A halálhírét közlő Ravasz László többek között így jellemezte: „Hitét a reformátorok gyújtották fel, látni Bethlen Gábor tanította,”8 Az emlékezésnek az ad igazán értelmet, ha tárgyának bennünket is megszólító üzenete van. Ilyen összefüggésben szólaljon meg hosszabban az a Tisza István, aki 1917. október 31-én a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság világi elnökeként a Társaság díszgyűlését megnyitó beszédében mondta: ,A vallási és egyházi élet terén ma, nézetem szerint, minden felekezetnek intenzív lefelé irányuló munkát kell folytatnia: igyekeznie kell megtartani és igaz keresztyén nézettel át- meg áthatnia saját híveit. Abba a nagy harcba pedig, amelyet az emberiség javára meg kell vívni a materiális és ideális világnézet közt, abba a nagy harcba - vállvetve egymás mellett, nem egymás ellen - vigye bele minden vallás, minden egyház, amit az ö speciális értéke, jelleme képvisel. A mi jellemvonásunk maradjon, ami a XVI. század nagy reformátorait jellemezte: a mi munkánk legyen népies. Igyekezzünk öntudatos műveltségre és az öntudatos keresztyén hitnek mentül magasabb fokára vinni híveink egész egyetemét. Legyen nemzeti — nem külsőségekben, nem jelszavak hangoztatásával, nem olcsó frázisokkal, hanem azzal, ami jellemezte a magyar kultúrát, amely magyar volt nem azért, mert magyarnak akart látszani, hanem azért, mert az Úristen annak teremtette, mert egyéb nem is lehetett! És vigyük bele egész gondolkozásunkba, egész működésünkbe e reformációnak legfelségesebb tulajdonságát: az egyéni igazságnak őszinte, becsületes, a dolgok mélyére ható keresését. Az én meggyőződésem... hogy mindazzal a sok kísértéssel szemben, amit kulturális téren is jelent a modern élet a keresztyén emberre nézve, csak ez az egyéni hit állja ki a tűzpróbát, amit nem gépiesen sajátítottunk el, hanem az igazság becsületes keresése által nyertünk. Amit magunknak saját lelkünk munkájával kerestünk meg, ami egy darab az életünkből, ami megadja azt a minden megpróbáltatással dacolni képes szívósságot és megadja azt a bátorságot, ami jellemezte a reformátorokat a megpróbáltatások, kísértések és szenvedések napjaiban, amelyre szükségünk van ma is, ha megszűnt is a gályarabság, a máglya, mert belső féreg rágja a keresztyén kidtúrát, az emberiséget, amely alattomos és így annál veszedelmesebb. Én azt hiszem, hogy mi akkor maradunk hű utódai nagy elődeinknek: a reformáció megalkotóinak, ha gyönge erőnkhöz képest igyekeztünk e vonásokat elsajátítani és az életbe átvinni... Azzal a reménnyel, hogy ettől az érzülettől áthatva hasznos munkát fogunk végezni a jövőben Krisztus Urunk szolgálatában, egyiíttal a magyar nemzeti kultúra szent ügyének szolgálatában is...”9 7 Erről részletesen: Pölöskei Ferenc: A rejtélyes Tisza-gyilkosság. (Bp. 1988) 8 Protestáns Szemle 1918. 239. Részletesen jellemezte Tisza Istvánt még: Tisza István és a magyar tragédia. In: Két beszéd. Bp. 1924. 5-27., 1938-ban és 1939-ben Tisza István címmel készült tanulmányai együtt megjelent: Isten rostájában. 3. köt. Bp. 1941. 218-231. 9 Protestáns Egyházi és Iskolai Lap (a továbbiakban PEIL), 1917. 519-520. 118
