Sárospataki Füzetek 2. (1998)
1998 / 2. szám - Dr. Dienes Dénes: Liturgia Sacrae Coenae.
roópatahi ^JüzeteL azonban nem volt lehetőség újabb kiadásokra, így a rendtartás kéziratos másolatokban terjedt, ami természetesen több változat létrejöttét eredményezte. Papp Géza egykori hangácsi lelkipásztor kiváló tanulmányában végigkísérte ennek tiszáninneni útját 1958-ig.27 28 Erre mi most nem vállalkozhatunk. Annyit azonban sommásan megállapíthatunk, hogy jelen tiszáninneni gyakorlatunkra döntő hatással volt a puritánus úrvacsorái rendtartás. Összefoglaló értékelésként elmondjuk még, hogy a Liturgia Sacrae Coenae puritánus szerzői a szokásokban, azok helytelen, lelketlen és bibliátlan gyakorlásában megmerevedett református népet szerették volna közelebb vinni Isten kijelentett titkának megragadásához. A személyesség igénye végig tapintható ebben a műben. Ezért pl. kifejezetten megtiltja az éneklést a jegyek osztása közben, s kötelezővé teszi az odaillő igék mondását, hogy aki átveszi a jegyeket, közben hallja a lelkész ajkáról a Szentírás bizonyságtételét is. Legfőképpen pedig ez a liturgia egész gyakorlatában Isten Igéjéhez igazodott úgy, hogy a formán keresztül is tanítani, ébreszteni akart. Az úrvacsora a reformáció során elvált a homiliás istentisztelettől. A mise elutasítása következtében a teljes istentisztelet megcsonkult, az úrvacsora a íoistentisztelettől elkülönült, fuggelékes jelleget öltött. A Liturgia Sacrae Coenae azzal, hogy a szereztetési igék magyarázatát a szószékbe helyezte, kizárta a két prédikációs istentisztelet lehetőségét, s ezzel megszüntette az úrvacsora függelék jellegét. A homiliás és sákramentumos rész ezzel egységbe olvadt, legalábbis az úrvacsorás istentiszteleteken. Amikor pedig a személyességre utaltunk, ez alatt azt értettük, hogy a puritánus úrvacsorái liturgia elvette a sákramentum pusztán „memória” jellegét. Igaz, hogy a bűnbánatra itt is nagy hangsúly esik, de emellett különösen fontos a Jézus Krisztussal való személyes közösség. A kenyér és a bor vételekor kifejezetten előírja, hogy a lelkész ezt többször is hangsúlyozza. Tudjuk, hisszük és valljuk, hogy egyedül Isten Szentlelke teheti az úrvacsorát a Jézus Krisztus személyes jelenlétének örvendező megtapasztalásává, nem pedig a liturgiái reform. A puritánok reformjára viszont Isten rátette jóváhagyó pecsétjét. Ezt ugyan nem a változatlanságában tapasztalhatjuk, hanem éppen abban, hogy alkalmasnak bizonyult új elemek beépülésére. Gondolok itt liturgiánk későbbi alakulásának arra a mozzanatára, amely a „Szállj le most mennyből életnek kenyere’’2* kezdetű igen szép és kifejező epiklézisben, a gyülekezet imádságaként, kiemelt helyet kapott a tiszáninneni gyakorlatban. Ez ebben a jelentőségteljes formában csak a puritánusok által bevezetett „első asztal” során alkalmazható. Dr. Szőnyi György a Sárospataki Református Lapokban 1994-ben és 1995-ben felhívta a figyelmet erre a rendtartásra. Közölte a tiszáninneni úrvacsoraosztás rendjét is. Csak egyetértéssel csatlakozhatunk állásfoglalásához, miszerint „Isten Igéjéhez igazodva, továbbra is folytassuk és fenntartsuk az 27 Sárospatak, Nagykönyvtár: Kt. d. 22.895. 28 A 438. dicséret 6. verse. Számos tiszáninneni gyülekezetben az első asztal során, a kenyér és a bor vételekor két részletben énekli a gyülekezet. 75
