Sárospataki Füzetek 2. (1998)
1998 / 1. szám - Horváth Barna: Pályánk emlékezete
JforoátA Tárná tanári kar is igen megosztott. Egyik rész az új idők új dalait zengte, s másik része pedig rábólintott a túlélés érdekében vállalt eszmei megalkuvás és az egyházat lejárató tevékenység negatív missziójára. Hallatszott a botránkozás lépten, nyomon. Egyik legátus-prédikációba így nyomult be a kuláküldözés ideológiája: Akinek van valamije, az mind lopta . Volt, aki azt válaszolta volna, ha alkalma lett volna rá: És tiszteletes úr elfogadna valamit ebből a lopott pénzből? Nagyokat nevettünk, amikor ezt elmesélték, és fölényt éreztünk, a jó lelkiismeret fölényét, amit szerettünk volna megtartani. Egy ideig azzal áltattam maga, hogy meg kell ismernem belülről ezt a könnyű lelkiismeretű teologizálást, amivel elvadítják a népet az egyháztól. Meg kell ismerni, hogy majd egyszer megírhassam. Ebben az időben recenzóim jelentek meg az Alföld c. helyi irodalmi lapban. Koczogh Ákos lakására hordtuk fel a kéziratot, de sokáig egy szó sem esett az ő egyházi hátteréről. Nem volt rendelt ideje az ilyen kapcsolatok feltárásának. Végül is másfél év után megelégeltem a tudományos köntösbe bújtatott ideológiai manipulációt, azt az egzegézist, ami görög és héber igealakokkal elkábítja a gyanútlan embert, s nagy nyelvi leleménnyel az Ige üzeneteként bontja ki neki a fennálló rendszer igazolását. Elhagytam Debrecent a második év közepén és elmentem Pestre a Kőfaragó Vállalathoz, annak albertfalvai műkőüzemébe. Jobb híján fizikai munkásnak. Az igazsághoz tartozik, hogy a debreceni Teológián olyan tanáraink is voltak, mint Czeglédy Sándor, Török István, Tóth Endre, akiknek nem volt részük az Igét ferdítő hamisságban, hanem nagyon is világosan kifejezték a színvonalas és Lélektől ihletett teológia felelősségét és nagyszerű lehetőségeit. Ezután fél évig abban a hitben éltem, hogy az irodalom menni fog, csak le kell ráznom kabátomról Debrecen porát. Ám rövid úton kiderült, hogy az egyszerű melós élete olyan sivár, hogy a Múzsa közelébe se megy. Zuglóból Albertfalvára hajnalonként munkába menni, a tűző napon köveket locsolgatni, vasárnaponként egyedül a telepen, majd vissza és a tömegben is magányosan, olyan körforgás, aminek tikkasztó kábulatában csak korsó sörökig lát a szomjazó. Az irományok, amiket irkái, csak azt mutatják, hogy milyen szegényes az a gondolatvilág, aminek bemutatására vállalkozott. A mesterkélten szerkesztett konfliktusok, a lázadások hamis heroizmusa, a kiábrándító és züllesztő nihilizmus mind arról szól, hogy a hitetlenség vergődését mások már éppen eléggé és sokkal jobban megírták. Amíg bennünk nem tisztázódott, hogy milyen is legyen az ember, addig nincs igazán írni való, mert magától olyan, amilyen. Vörösmarty nagy versét érdemes felidézni: „ Ment-é a könyvek által a világ elébb? S ha igen, miért nem? 118