Sárospataki Füzetek 2. (1998)
1998 / 1. szám - Horváth Barna: Pályánk emlékezete
„ Olyanokat éltünk meg, amikre ma sincs ige... - írta Illyés Gyula Bartók c. versében, s ezzel némi magyarázatot is ad arra, hogy a regényes fordulatokban bővelkedő egyéni sorsok miért nem változnak életregény-folyammá. Valószínűleg azért, mert a világ „befogadni se tudná az irományok sokaságát. Az, hogy sokaknak volt abszurd élményük a világi lét forgandóságáról, azt is eredményezi, hogy leértékelődnek ezek az élmények. A kivételesnek gondolt életpályákról kiderül, hogy nagyon is sorsszerüek, eleve elrendeltek és meghatározottak. Ugyanakkor fel is oldódnak ezek az életek a kollektívum tengerében, az eltömegesedés ortegai jóslatainak beteljesüléseként. Van ebben is valami nagyszerű: eltűnni a tömegben, az anonimitásban, lubickolni a kegyelem elrejtettségében. Először kitűnni vágyik az ember, később pedig eltűnni. Először mindig feltűnni, majd pedig letűnni, a „ hiúság vásárán elvegyülni a tömegben. Boldognak is mondhatjuk azokat, akik nem tűntek fel semmivel, s így abban a hiszemben éltek, hogy átmehetnek a világon észrevétlenül. Agresszív, zajos kocsmához hasonló világon mennek át. Olyan világon, ahol mindennapos esemény a kötekedés, a provokáció, az atrocitás, a kiábrándító közönségesség. Ha un. szépléleknek születtünk, vagy csak a jóakarat emberének, rengeteg ütődés, súrlódás és kiábrándulás vár reánk. Ebből az anyagból még költészet is lehet. Olyan, mint az Adyé, vagy Pilinszkyé, amit aztán Latinovits ma is visszhangzó kocsmai hangon kiált bele a világba. Vagy lehet belőle dráma, amit Sinkovits és Bessenyei felbőszült bikák hangján, a nyílt-színi őrjöngést túlharsogva úgy adnak elő, mint a lázadó ember igazságát, mint konfliktusokkal terhelt életünk „ oltárdöntéssel áldozó (Illyés) vészkiáltásait. Átéljük közben az üvöltés korának lehorgadásait. Azt, ami „a szeretném magam megmutatni Ady sora és ama másik sor közt van: ......eltemette a nótát, káromkodott vagy fütyörészett. Ám ez az eszmefuttatás máris túl messze vitt ettől a vállalástól, hogy egy bizonyos hivatás, vagy hivatásszerű életpálya titkaiba fogunk bepillantani. Hármas felosztásban, azon a ponton végezzük vizsgálódásunkat, ahol az egyéni élet a közösségi életbe torkollik, s ahol az isteni kegyelem predesztinációja egészen nyilvánvalóan megmutatkozik. A „ pályám szó helyett azért írunk „ pályánk -at, mert az önéletrajz szűk köréből kilépve egy egész hivatáskor, a korunkban társadalmilag leértékelt lelkipásztorság problematikáját szeretnénk felvázolni, nem is titkoltan a rehabilitálás igényével. A hármas felosztás abból adódik, hogy a legáltalánosabban PAP-nak, közelebbről LELKIPÁSZTOR-nak és eszmei síkon IGEHIRDETO-nek szokták a magunkfajta idealistákat megnevezni. Hogyan is jön létre, hogyan nyer hivatástudatot és milyen motívumokkal halad át a vocatio externa és interna két nagy szűCPáíyán£ emlé/tezeie 111