Sárospataki Füzetek 1. (1997)
1997 / 2. szám - Vági László: Egy nyugdíjas lelkipásztor gondolatai az őkumenéről
EGY NYUGDÍJAS LELKIPÁSZTOR GONDOLATAI AZ ÖKUMENÉRŐL bálok arra felelni a rendelkezésre álló idő kereteiben. De ha valaki írásba foglalná kérdését, arra is szívesen válaszolok írásban. Hiszen mint nyugdíjas, ilyen számomra kedves ügyben, tényleg időmilliomos vagyok. Mit értek ökumenikus elkötelezettség alatt? Semmi esetre sem valami velünk született hajlandóságot a másképpen vallásos keresztények iránt. Sokan ugyan annak tartják, és e tárgyban szívesen alkalmazzák a "vér nem válik vízzé" közmondást az olyanok ellen is, mint én magam, aki apai ágon evangélikus vért csörgedeztetek ereimben. Azt természetesen kár volna tagadni, hogy rokonság és vérmérséklet nem számítanak, de ez még nem elkötelezettség. Elkötelezetten azért vagyok ökumenikus, mert én - a katolikus pap - nem tudom elképzelni, hogy lehetek igazán katolikus, ha szellemileg és lelkileg elzárkózom azoktól, akik ugyanabban a Jézus Krisztusban hisznek, vagy akarnak hinni, mint én magam. Azonkívül régen kinőttem abból a gondolkodásból, hogy azért vagyok katolikus, mert annak kereszteltek, s mert a római egyház hagyományaihoz szoktattak. Régóta hiszek abban, hogy nem hagyományőrzés az én első dolgom, hanem a meghalt és feltámadt Krisztus melletti apostoli tanúságtétel folytatása mindazokkal egységben, akik - bár más módon - mégis ugyanezt teszik. Rég rájöttem arra, hogy korunk embere számára teljességgel irrevelánsak azok a különbségek, melyek a keresztény felekezeteket egymástól - úgymond - elválasztják. Csak közös mondanivalónkra nézve várhatjuk el a világtól, hogy figyeljen ránk, már amennyiben képesek vagyunk figyelmet felkelteni. A fennálló felekezeti különbségekre nézve engedtessék meg nekem, hogy Petőfi "A XIX. század költői" c. versét idézzem ide néhány sor erejéig: "Ne fogjon senki könnyelműen / A húrok pengetési- hez! / Nagy munkát vállal az magára, / Ki most kezébe lantot vesz. / Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd." - E költőknek szóló szigorú figyelmeztetés analógiájára prófétai intésnek érzem a következő logikát: ha szószékre lépek, és a Szent Fáról, Krisztus Keresztjéről úgy próbálok meg igét hirdetni, hogy eközben a saját felekezetem vélt vagy valódi erényeit magasztalom fel az egekig, és a másik felekezet vélt 99
