Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1941

2?9 Ha igaz, hogy nincs még egy művészet, amelyre olyan átalakító, közvetlen hatást tud gyakorolni a közönség, mint a színjátszásra, akkor az is sokszorosan igaz, hogy nincs még egy művészet, amelyik olyan elemi erővel tud hatni a közönségre, mint a színjátszás. Az intenzív színházi kultúra meg tud engem győzni arról, hogy a színész az én követem ott a színpadon, engem képvisel, mozdulatai az én mozdulataim, tettei az én vágyaimnak valóra válása. Érzem, hogy rólam is szó van az ő játékában. Amikor a 18 éves Orestes szerepében véres kezekkel, megelégülten áll Klytaimestra és Aigisthos holttesténél, szinte én is érzem ereimben az ő íeszítő dühét. Érzem, hogy az én művészem a színpadon, aki az én mondanivalómat mondja el, aki az én életem rejtett, időtől behamuzott emlékeit tárja fel, hogy szinte tágra kerekedik tőle a szemem lent a nézőtéren. De . .. de csak a függöny legördüléséig. Mert ha vége az előadásnak, kint az életben nyomorult embersorsunk láttán igazat adunk annak az összehasonlító nyelvésznek, aki azt bizonyítgatja, hogy a színpadot jelentő o-x^i? görög szó egyazon szanszkrit gyökből származik az árnyékot jelentő min szóval. ^. axrirri . . . pxírc . . . színpad, árnyék .. . Nem igazat, csak árnyékot mutatott tehát nekünk odabent a színpad. Árnyékot, amely a maga idealizált vonalaival szebb, megrázóbb lehet, mint maga az igazi. Az igazi, tökéletes életjáték ott folyik kint a legnagyobb színpadon, állandóan, folytatólagos előadásban. S ennek mi magunk mindnyájan szereplői vagyunk. Egyikünk könnyedén, egyszerű jelmezben mozog, másikunk kirobbanással fenyegető tragédiák súlya alatt emésztődik, egyikünk kevés erőfeszítéssel, mosolyogva játssza meg a legnehezebb főszerepet, másikunk a függöny szétnyitásától a fináléig, a bölcsőtől a koporsóig, görbedt háttal, nyomorultul birkózik a legkisebb statiszta szereppel is. De vállaljuk, vállalni kell, mert a legdrágább, legszentebb szerep, maga az élet, amelyet a legtökéletesebb szövegíró írt, a legfelségesebb rendező rendez és a legigazságosabb szereposztó — maga az Úristen — osztott ki ránk. * Amikor értekezésemet befejezem, hálás köszönetet mondok a Főtiszteletű és Méltóságos Elöljáróságnak rendes tanárrá történt megválasztásomért, s megilletődött érzésekkel kötelezem el magam boldogabbnak áhított jövendőnk ígéretes letéteményesének, ifjúságunknak nevelésére. Ugyanazok az érzések forrósodnak most bennem, mint amelyek 19 esztendővel ezelőtt eltöltöttek, amikor ugyanilyen ünnepélyes alkalommal, ugyanebben a teremben torkom táján dobogó szívvel ott szorongtam valahol a leghátsó sorokban, mint ősi kollégiumunk egyik ijedtszemű, legkisebb diákja.