Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1940

6 az Ő munkára hívó parancsának engedelmeskedve, ismét megnyissuk főiskolánk kapuit az istenes tudomány iíjú seregei előtt. Azonban hiába volna a mi kapunyitásunk, ha nem figyelnénk arra a másik, arra az egészen más kapunyitásra, amelyről alapigénk szól. Hiába volna, ha mindenekelőtt és mindenekfelett a seregek Ura és a dicsőség Királya előtt ki nem tárnánk ajtót és kaput. Igen, tudnunk kell ezt, mert Isten tudtunkra adja az Ő Igéjében. — Újra meg kell hallanod, kedves tanár- és diáksereg, hogy az iskola—templom, amelybe a dicsőség Királya akar bevonulni és benne lakozást venni. Az iskola csak akkor lehet az „egészséges tudomány" helye, ha mindazok, akik benne munkálkodnak, tudják, vallják, élik és hirdetik, hogy: „A bölcseségnek kezdete az Úrnak félelme; és a Szentnek ismerete az eszesség" (Péld. 9 : lO.j. Nem tudomány az, amely a dicsőség Urát kifelejti, vagy éppen hazug „tudományos" alapon ki akarná zárni magából. Nem iskola az, amelyben nem Isten Igéje a legfőbb tantárgy és nem lehet az igazi művelődés műhelye az olyan intézet, amelyben nem ragyog minden emberi igazság fölött az, hogy Jézus Krisztus az Igazság. Mert mi Isten kegyelméből ezt hisszük, ezt hirdetjük, ezt szolgáljuk, azért jöttünk most, kapunyitáskor is, legelőször ide, az Isten házába, hogy erről bizonyságot tegyünk. És te, Istennek kedves, és az Ő egyszülött Fiának vére által szent gyülekezete, fogadd kedvesen ezt a bizonyságtételt s halld meg újra, mint a mi főiskolánk népével mindig egy gyülekezet, halld meg az Isten Igéjéből, hogy a templom, sőt maga az egyház — iskola; ahogy ami eleink deákos nyelven nevezték : schola Dei, az Isten iskolája, Jézus Krisztus tanítványaié, ahol Ő az egyetlen Mester, aki Igéjével és Szent Lelkével oktat, tanít, nevel, fegyelmez, vígasztal és vezet. Az iskolának, amely templom és a templom népének, „amely iskola, azt üzeni most az isteni Mester, hogy— mint az Ő gyülekezete — együtt nyisson kaput, a seregek Ura, a dicsőség Királya előtt. Különös felszólítást tartalmaz ez a négy zsoltárvers. Kétkét verse csaknem szóról-szóra megegyezik egymással. Túláradók a zsoltáríró szavai, amelyekkel a dicsőség Királyát magasztalja, mert olyan túláradó a mondanivalója, hogy kénytelen kétszer is énekbe foglalni. Mert kifogyhatalan, kimeríthetetlen és kibeszélhetetlen ez a mondanivaló. Isten Igéjének kifogyhatatlansága, kimeríthetetlensége és kibeszélhetetlensége tükröződik benne. Kikhez szól ez a felszólítás ? Kapukhoz és ajtókhoz! így költői alakzat is lehetne. A gondolat és a nyelv szépségét sokszor fokozza az, ha valaki nemcsak beszél a tárgyakról, hanem meg is szólítja azokat és beszél hozzájuk, mintha élnének. Ki ne tudná, hogy valóban lehet beszélni egy fényképhez, amely a kedvesünket ábrázolja, mert az is beszél hozzánk ? Ki ne érezte volna még, hogy bármiféle tárgy —