Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1938

9 alakul ki, esetleg véglegesen, s talán végzetesen. Általában arra törekszünk, hogy a szülők társadalma és a tanárok között a válaszfalat lebontsuk s a kölcsönös bizalom és megértés magvait hintsük el. Véleményem szerint manapság kívül s belül hiba van: amott a bizalmatlanság, emitt a csalhatatlanság páncélköntösét látom megcsillanni, pro és contra tiszteletreméltó kivételekkel. Azzal tisztában vagyunk, hogy meredek ez az út, de a helyzeten a legjobb rendeletek sem fognak változtatni. A holt betűkbe nekünk kell lelket öntenünk, különben minden marad a régiben. Kevesebb beszéd és több cselekddet kell az új középiskolai törvény, tanterv és Utasítások végrehajtásához. Annyi szépet beszéltek és írtak már ezekkel kapcsolatban, hogy szinte félni lehet, hogy csupán ez lesz azoknak kézzelfogható eredménye. De Istennek hála, megvan a remény rá, hogy a történelem szekerének dübörgése mégis csak rákényszerít bennünket, hogy nemzetnevelő munkánkat a magyar sors válaszútjára állítsuk s a jobb jövő mérlegénnek serpenyőjén lemérjük! Meg kell oldanunk a túlterhelés kérdését, hogy ifjúságunknak nemcsak testét, hanem idegzetét is átmentsük a zaklatott mából a boldogabb holnapra! Mi, tanárok nem fogjuk az ifjúságra hárítani azt, ami e tekintetben a mi speciális feladatunk. Közös munkát azonban csak közösen lehet jól elvégezni. Az ifjúságnak az a része, mely nem kapcsolódik bele szívvel-lélekkel az itt reá váró feladatokba, a tanárok minden erőfesztése s jóakarata mellett is híjával találtatik s kihull a rostából! Az ifjúság is döntés, választás előtt áll tehát. De komolyabb döntés előtt alig állott, mint most. Többet s jobbat követel tőle az iskola, hogy az életre alaposan felkészülhessen. Többet s jobbat vár tőlük a magyar élet, a magyar jövő ; ezért kell a jelent okosan felhasználni s az Istentől adott talentumokat nem elpazarolni, vagy elásni. Ismerjük az ifjúi lelket: nehezen veti alá magát a korlátoknak s természete a rendszeres munkától való elfordulásra ösztönzi; azonban ne felejtsék el, hogy önként jöttek ide, akik részesei akarnak lenni a jövendő magyar élet vezető rétegének. Ez kétségkívül gyönyörű célkitűzés, azonban vállalniok kell az áldozatokat is egyéni jobb sorsuk, jövendőjük érdekében. Az egyének közösségéből lesz a nemzet; tehát tulajdonképen nemcsak maguknak, de nemzetünknek is dolgoznak már most, ha komolyan, minden erejüket összeszedve végzik munkájukat. Ránk, akik apjuk helyett apjuk vagyunk, az a feladat is vár, hogy itteni rendeltetésük korlátai között tartsuk meg Önöket. Egyéniségeket, meleglelkű, mélyen vallásos érzésű, de kemény gerincű magyarokat akarunk Önökből nevelni, de azt — a Kultuszminiszter Ur szavaival élve — nem engedhetjük meg, hogy a gyermek az ifjúnak, az ifjú pedig a