Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1937

202 f^ejes-szobor. Szobrász vagyok. Előttem márvány-tömb van. Még formátlan, de élő holtanyag. A rajzó eszmék úgy cikáznak benne, Mint fecskék felhős nyári ég alatt. Lelkem szemét rajtuk pihentetem, Kisérve csöndben égi röplüket; Lelkem fülével mélán hallgatom Némán is hangos csevegésüket. Az egyik így szól: „Mester, engemet végy Biztos vezérnek kétes útadón! Reám figyelve szóm' kövesse vésőd, Ha alkotásnak égi vágya von! Ki most előtted glóriában áll, Magyarnak formáld elsősorban öt, Ki népe sorsán csüngve, bízva vár Borús időkre boldogabb jövőt!" A másik mond: „Embernek formáld, mester, Ki bölcs, ki lelkes s áldozó szívű, Baráthoz és ellenhez egyaránt jó És Istenében törhetlen hitű; Ki a szegényhez résztvevőn hajol, Kinek nagy lelke érzéssel teli, Ki a munkától mentes perceket Családjának örömmel szenteli /" A harmadik: „Tanárnak mintázd, művész, Ki lelke lángján számtalanszor gyújt Kicsiny lelkeknek új szövétneket, hogy Könnyebb legyen számukra itt az út; Kinek lábánál ifjú nemzedék Tanul szeretni Istent és hazát, Ki nem vár gondjáért nagy földi bért, Mert öntudat ja bő jutalmat ád /" Egy másik mond: „Palást takarja vállát, A lelkipásztor tisztelt öltönye, Amelynek selymét nem mocskolja sárral Az életút sok szennyezett röge; De hordozója megtört sziveket A földi porból Istenhez emel S szavának írjától a sírnál is Enyhülést vár a szenvedő kebel! Vagy mintázd munkabíró főpásztornalc, Kinek lelkészi terhe semmiség: