Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1931

35 Elképzelhetetlen forró ünnepléssel és szűnni alig tudó lelkesedéssel fogadta az ünnepi közönség a rövid, formájában és tartalmában egyaránt remek, magyaros köszöntőt, mely minden igaz magyarnak szívéből csorduló érzelmekkel, éltette a hőst, a katonát, az embert, a magyar embernek hű és igaz typusát. A többi étkező helyiségekben szabadon ömlött a szó, alig fért a falak között a lelkesedés. Az ősi pataki kuruc szenvedélyek túláradó heve vitte volna már e népet a Duna jegére, hogy szíve szerinti urat uraljon és megtörje millió magyar börtönének zárját. De a Tarán-nevű különvonat türelmetlenül várta a nagy urat, hogy röpítse a lelkes hívek közt percekre megpihent kormányzót vissza a hosszúárnyékú gondok városába, országos dolgok irányítására. És mi hálás szívvel mondottunk újból meg újból köszönetet, hogy eljött, hogy itt volt, hogy velünk volt. Áldja meg az Isten mind a két kezével! e) Még tornaünnepélyt terveztünk, csillogott is a sok üde tekintet, hogy ők is megmutatják ország-világ előtt, hogy nyugodtan bízhatjuk rájuk a jövendőt, a gyönge vállak nem fognak roskadozni. Hogy mult, jelen és jövő így olvadjon felséges harmóniába főiskolánkban e nagy ünnepélyen. De nagyon lehűlt a levegő, egészség kockáztatása nélkül nem lehetett volna, tanárok és szülők kénytelenek voltak a kívánt látványról lemondani s vigasztaló szóval csillapítani az ifjú hadakat. f) Este a tápintézetben annál tüzesebb lett volna a tánc, ha — lehetett volna. Olyan sokaság gyűlt össze, hogy bizony csak éjfél után illesztgethették táncra lábukat a párok. Ezért aztán a kíváncsiskodó nap is talált még ott százakat, akik a főiskola új századának reggelét virrasztották, bimbózó remények és világról feledkezett vidám kacajok között. g) Pedig már indult a mi külön kis-vonatunk, hogy a főiskolánkból országossá nőtt nagy Kazinczy Ferenc halálának százados ünnepét ünneplő M. Tudományos Akadémia széphalmi kegyeletéhez mi is elzarándokoljunk. Nekünk évenként megismétlődő nagy emlékünnepünk e zarándok-ut. De olyan felemelő volt látni, hallani, tudni, hogy az igazi érdem előtt sok-sok idő multán is hogyan hajlítják meg a hálás tisztelet és örökéletű kegyelet zászlóját: vármegyénk közönsége, országunk szine-java. Ezzel a lélekemelő, kegyeletes aktussal végződik főiskolánk 400-ik évét ünneplő jubiláris programmunk. — Szinte azt mondhatnók, hogy valami felséges ujjmutatás és szimbolikus tanítás volt főiskolánk mai és mindenkori tanulói számára : nemesen érző, meleg szívvel, soha nem lankadó buzgalommal és igyekezettel, mindig csak az egyetemesen magasztos célokért küzdve, meg nem alkudva, minden Kufsteinokon 3*