Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1930

10 XIV. Közigazgatói jelentés az 1930—31. iskolai évről. Megérkezett az iskolai esztendő utolsó órája, melyet annyiféle érzelemmel fogadunk, ahányan vagyunk. Az ifjúság általában véve alig várta. A folytonos változatosságot áhító lelkek nyughatatlansága belefáradt a már tiz hónap óta tartó munkaidőbe. Nem mintha maga a munka volna gyűlölt vagy megunt. Hiszen senki sem kényszeríti; a szülői jóakarat szerető keze fogja kezeiket, irányítja lépéseiket. És már a legkisebbet is megtanította az évtizedes borzalmak kora, hogy még a munkához való alkalom nyerése is milyen nehéz, fáradságos és sokszor milyen meddő tülekedéssel jár. Becsülete lett a munkának és boldog az, aki dolgozhat. Világunknak egyik legsúlyosabb baja éppen az, hogy nem tudunk elég munkát adni a munkát kérő kezeknek. Ha állás ürül, minden falat-kenyeret jelentő munkára tömegek jelentkeznek. Ha a debreceni tábla területén pályázatot hirdetnek öt állásra, 320 jogi-doktor nyújtja felé kezét. Ha a mérnöki oklevéllel csak villamoskalauz dolgát végezheti is valaki, már azt is százak irigylik. A testi munkások világában városról városra üldözik a munkakeresőt és hiába harcol ki magának, családjának inség ellen óvó falatot, a helybeli nyomor és szükség irgalom nélkül kergeti odébb. A munka fenséges dallá lett életünkben és ódáját zengő ezreket sápadt arccal és néma ajakkal, sokszor gyűlölködő izzással figyelik a munkanélküli tízezrek. Megfagyott szánkon a régi tréfálkozás, hogy csak egy dologtól nem riadnánk vissza: temetni a munkát. Körmeinkkel ásnók ki hallottaiból. ha tudnók. És nem tudunk többé sebeket ütő, kínos különböztetéseket tenni munka és munka között. Minden munkának verejtéke drága gyöngy, melynek magja az életnek legnagyobb értéke; örvendező hálálkodás Istennek és hálálkodó örvendezés szeretteinknek. Imádkozó ember csak munkás ember lehet. És csak a reánkbizottakért folytatott munka ég kezünkben és emeli fel a porból lelkünket. Nincsen olyan apró diák, akit ne tenne boldoggá az, hogy jóságos szüleinek és az Alma Maternek támogató kegyelméből alkalma van dolgozni. Sokszor erőfeletti az az áldozat, amit a szülők hoznak gyermekeikért. Hányszor nyelnek keserűséget és hányszor könny a kenyere, sóhaj az itala, csakhogy jobb sorsot tudjon kicsiholni lelkéből lelkezett gyermekének. Ha kőből volna szíve, ha ólommal volna beöntve füle, ha tüzes vassal égették volna ki szemét: akkor is érezni, hallani és látnia kellene minden gyermeknek, hogy