Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1927

8 velési eszmény világszerte a klastromszerű épület-tömbökben talált önmagára s haladás századok óta úgyszólván csak a belső, kényelmi és egészségügyi berendezkedésben nyilvánul: úgy a református léleknek is saját külön embereszménye szerint kell megépíteni a magyar kálvinisták nevelőházát. Es, ha ott hiányzott a család s helyébe egyetemes világszemlélet és országhatárokat is elmosó, bár nemesebb értelemben vett nemzetköziség lépett: a magyar kálvinista nevelés ideálja két sarkpont körül mozoghat: család és haza! És, ha az angol protestantizmus, ugyanilyen gondolatoktól hevítve, fel a legfelsőbb fokig, kollidzsekben, kisebb családi jellegű intézetekben neveli nyilt arcú, testben edzett, szellemben fenkölt, erkölcsben puritán, udvariasságban világszerte elismert fiait: erőviszonyaink és nemzeti karakterünk figyelembe vételével, mutatis mutandis, nem sok okunk van a habozásra. Azoknak a megmozdulásoknak pedig, amelyek theologus ifjaink számára is megfelelő miljőt akarnak teremteni, nem lehet és nem szabad az enyésző lelkesedésre támaszkodniok. Erélyes elhatározásokra és imponáló cselekvésre van szükség, mert csak ily intézmények létesítése lehet tökéletes biztosítéka a jövendő idők papi nevelésének. A papság jelentőségét pedig, még a legelfogultabb gondolkodás előtt is, igazán kézzelfoghatóvá tették utolsó esztendeink s e tekintben, fájdalom, évtizedekre még súlyosabb viszonyokra kell számítani. Annál érthetetlenebb, hogy országos kormányzatunk még ma is háború előtti álláspontra helyezkedve, mereven elzárkózik a felekezeti lelkészképzés anyagi támogatásának jelentősebb mértékétől, — holott, csonkaságunknak egyetlen vigasztaló vonása, hogy szinte teljességében izig-vérig magyar papokról van szó, a magyar társadalom, a magyar falu palástos martyrjairól, a „nemzeti érzés oszlop-apostolairól." E téren tehát új ostrom alá kell venni a régi felfogást s a kulturális áldozatokra kevésbbé képes, mert kimerült református közönségnek segítségére kell megnyerni az egyetemes magyarságot. Ugyanezen meggondolással kell megemlékeznünk a tanító-képzésről és annak intézményéről. A vesztés fájdalmát soha ki nem heverő édes anya minden vágyó szeretete várja ölelésre elszakadt gyermekét, hogy kölcsönös erőnyereségükben gyarapodva, annál hatalmasabb biztosítékai legyenek újabb századokra a nemzeti érzésnek. Bármilyen elárvúltnak és reménytelennek tűnik fel az anyagi helyzet, a gondolatot nem lehet és nem szabad feladni s a fokozódó meggyőzés minden tisztes fegyverét igénybe kell venni, hogy főiskolánk ezen lebontott bástyája újból kiépüljön. Egy másik kiemelkedő gondolat kell, hogy minden hű fiút szolgálatába állítson; előkészület a közelgő nagy évfordulóra. Bár még négy év választ el a 400 éves jubileumtól,